Hetilap kereső

Szentgyörgyi Rita írása

Francia színészként jegyzik, noha Casablancában született 1948-ban: ide menekült spanyol családja a Franco-rendszer elől. Majd ’55-ben áttelepültek Franciaországba. Ő maga kezdetben Bourvil és Yves Montand sofőrje volt, majd miután elvégzett egy drámakurzust, Raoul Ruiz és Costa Gavras filmjeiben debütált. De valójában Luc Besson fedezte fel, és Az utolsó harcossal ő indította el a kemény hősök útján. Hollywoodi karrierje 1995-ben kezdődött a Francia csókkal. Nálunk most mutatták be a Páros mellékhatás című amerikai filmkomédiát, amelyben pszichológust alakít. SZENTGYÖRGYI RITA interjúja.

Sokan „szakmai mindenevőnek” tartják. Játszott akció- és bűnügyi filmekben, thrillerekben, komédiákban, romantikus drámákban. Milyen elvek alapján válogat a szerepek között?

– Azt szoktam mondani: eklektikusan vagyok válogatós. Nálam soha nem a szerep vagy a téma a meghatározó, hanem a stáb, az emberek, akikkel forgathatok. Másrészt mi, színészek valahol olyanok vagyunk, mint az örömlányok: aki visz minket, azzal megyünk el. Igaz, az én esetemben a hivatásom egyben a szenvedélyem is. Ha nem így lenne, már abbahagytam volna az egészet. Ráadásul ebben a korban már nem igénylem, hogy „eladjam” magam. Számomra a minőség az elsődleges, nem a mennyiség.


Ugyanakkor gyakran alakít olyan magányos figurákat, akiket az élet „megkeményített”.

– Inkább gyökértelennek mondanám őket, akik szeretethiánytól szenvednek. S ha valakinek az életéből hiányzik a szeretet, és nincs a közelében valaki, akivel megoszthatja a dilemmáit, akkor felborul az egyensúly, s ettől agresszívvá, szörnyeteggé válhat. Hiszem, hogy a szeretet mindenkit jobbá tesz.

Nemzetközi karrierje A nagy kékséggel indult 1988-ban. Luc Besson rendezte. Akárcsak két évvel később a Nikitát, majd a Léon, a profit.

– Valóban A nagy kékséggel kísértett meg először a szerencse, mondhatjuk úgyis, hogy a hírnév. Minden filmemet – például a Nikitát, a Léon, a profit, a Hollywoodban forgatott Godzillát vagy a Mission Impossible-t – úgy tekintem, mint egy fal építőköveit. Nyilván könnyen a fejünkbe szállhat a dicsőség ezen a pályán. De én igyekszem megóvni magam ettől, és soha nem kutatom a népszerűség okát. Tudom, azért választanak bizonyos szerepekre, mert megérzik bennem, hogy képes vagyok élettel megtölteni az adott figurát. Mindig magamat viszem a szerepekbe, a tapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet, akár félelmeimet is. Arra koncentrálok, hogy a lehető legjobban végezzem a munkámat.


Sokféle legenda kering találkozásáról Bessonnal. A valóságban hogyan zajlott le?

– Zöldfülűek voltunk mindketten. Ő rendezőasszisztensként, én kezdő színészként vettem részt a Brigádok című film forgatásán. Összebarátkoztunk. Két közös szenvedélyünk is van: a száguldás és a márkás órák gyűjtése. Luc mindig tele volt zseniális ötletekkel, én meg „hagytam”, hogy a terveit velem valósítsa meg. Amerikai kalandunk amúgy egy videoklippel kezdődött, amelyet Miamiban forgattunk. Közben ő már készült a Léon, a profira, és biztosra vette, hogy ezzel a filmmel bevesszük az amerikai mozipiacot. Igaza lett.

Ön is megpróbálkozott a rendezéssel egy rövidfilm erejéig. Miért nem lett folytatása?

– Akkor egyszerűen csak a kedvemet leltem egy négyperces komikus jelenet elkészítésében. Csakhogy rájöttem: hiányzik belőlem a rendezői ambíció. Egy nagyjátékfilm az ötlettől a megvalósulásig legalább két évet vesz el a rendező életéből. Gigászi feladat, amihez nincs kitartásom, se időm. Végtére is színész vagyok, erre szól a képesítésem.


Azt mondta: szenvedélye a száguldás. Máskor viszont úgy nyilatkozott: „Provence az én földi paradicsomom.” Tudtommal birtoka van ott, ahova gyakorta visszavonul.

– Így van, és talán leginkább épp ez a kettősség jellemez engem. Provence-ban érzem igazán otthon magam, a saját birtokomon, ahol nem Jean Reno vagyok, a színész. Hanem a gazdálkodó, aki élvezettel nézi, ahogy az olajfák termést hoznak. Ott egyedül az számít, milyen a kapcsolatunk a természettel. És a táj, a természet értékei nagyfokú alázatra tanítják az embert. Ezek a „földközeli élmények” elengedhetetlenek ahhoz, hogy feltöltődjek. Kizárom a világ zaját, az összes feszültséget, rohanást, idegbajt, ami az ember lelkét megfertőzi a nagyvárosi nyüzsgésben. De azért egyszerre vagyok nomád és nyughatatlan utazó is. Szeretem a kényelmet, a függetlenséget, viszont szükségem van a filmezés adta örömökre is.