Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

A Pécsett élő, negyvenhárom éves alkotó – eredetileg bölcsész – autodidaktaként kezdett fotózni. Aztán elnyerte az ifjú fotósok egyik legkomolyabb elismerését, a Pécsi József-ösztöndíjat. Ma már húsz könyvet, illetve fotóalbumot jegyez. Tanzániától Amerikáig körbefényképezte a világot. Tizenöt éve dokumentálja fotóin az ormánsági romák életét és Pécs városát. Képeit kiállították az Európai Parlamentben is. A Pécs 2010 – Európa Kulturális Fővárosa rendezvényeinek idején jelent meg új albuma a városról. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Családi utat jár?

– Nem. Édesapám bányász volt Tatabányán, édesanyám nővér az egészségügyben.

- Életrajza szerint ön a pécsi egyetem magyar irodalom és nyelvész szakos bölcsészeként kezdett fotózni 1990-ben. A rendszerváltás ihlette?

– Abban az időben gyakornoki ösztöndíjjal kerültem a helsinki egyetemre. Szellős tanulmányaim mellett éttermekben főztem, ugyanis a szakácskodást is megtanultam. Szeretem a gasztroélvezeteket. A finn konyhákban aztán „összefőztem” magamnak az első Nikon szettemet. Mondjuk úgy: az ilyen nyugati tartós cikk jó befektetésnek tűnt, itthon még nem lehetett kapni. Miután hazahoztam, leginkább azok a barátaim használták, akik értettek hozzá. Ők kezdtek biztatni: tanuljam meg én is kezelni, ha már egyszer megvettem.



- Hogyan lett ebből hivatás?

– Egyetemi éveim alatt a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságánál kiállításrendező lettem. Fémmel, fával, üveggel, vagyis installációkkal „dolgozó ember”. Volt ott két roppant kreatív főnököm, ráadásul gyakorlott fotósok. Sok mindent átadtak a tudásukból. Meg persze áttételesen az is meghatározó: pécsi barátaim között már akkor is számos bohém alkotó volt, képzőművészek, zenészek. Hatottunk egymásra, finom impulzusokkal. Majd a képeimet elküldtem különféle pályázatokra, és folyamatosan nyertem. Még csak két éve fotóztam, amikor megjelent az első albumom.

- Tehetséggel simán pályára lehetett kerülni?

– Akkoriban még igen. A magyar fotó külföldön is kapós volt. Én művészfotósként kezdtem, de maszekoltam is, hogy megéljek. Esküvőkre jártam, meg cégek termékeit reklámfényképeztem kiadványokhoz, brosúrákhoz. Ezt Pécsett addig csak két idősebb fotós művelte, mert csupán nekik volt erre alkalmas, piszok drága felszerelésük. Aztán én is tudtam venni ilyet a magánzásból bejött pénzből. Fontos persze az is, hogy még a digitális korszak előtt jártunk. Nagyon kellett érteni a fényképészeti technikákhoz.

- A dolog persze több mint technika.

– Mindig az izgatott: miként lehet a semmiből valamit csinálni. Az ilyesmi már gyerekkoromban megfogott. Például amikor az édesanyám elővett egy üres A4-es papírt, s lobogó sörényű lovakat rajzolt rá. Vagy amikor papírból és hurkapálcából készített nekem sportkocsit. Ki lehetett nyitni az ajtaját, volt kormánya. Ezek a csodák lényegében a semmiből jöttek létre.

- Pécsi látképeire miként érvényes ez a „semmiből valamit” elmélet?

– Fotósként abból dolgozom, amit mindenki lát, mégsem veszi észre. Amúgy sok útja van a kreativitásnak. Egy időben az is felvetődött bennem: mégis inkább hangmérnöknek kellene lennem. Érdekelt. De ahhoz középfokú zenei végzettséget írtak elő. Nekem nem volt, miközben már a gimnáziumban, majd az egyetemen is zenei stúdiókban „lógtam”. Csak egy példa: én vettem fel és sokszorosítottam a Kispál és a Borz első demóit. A „semmiből valamit” elmélet lényege: érzékek, megérzések útján jön létre valami, ami addig másként vagy sehogy sem létezett. Nem véletlen ez a hármas: szeretem a zenét, a főzést, a fotózást.

- 1999-ben az egyik legjelentősebb művészeti ösztöndíjjal, az ArtsLinkkel jutott ki Amerikába. Mit tett hozzá a pályájához?

– Az ösztöndíjat a tizennyolc egykori szocialista országból csupán negyvennégy alkotó kaphatta meg, az összes művészeti ágban. Én voltam az egyetlen magyar és az egyetlen fotós. Már ez sokat jelentett. A San Franciscó-i Ansel Adams fotóművészeti alapítványhoz kerültem. Rendelkezésemre bocsátották az összes létező fotótechnikai eszközt, nyersanyagot. Elvittek a legjelentősebb galériákba, beszélgetésre legendás „fotós istenek” kurátoraival. Szakmabelieknek és az átlagpublikumnak is levetítettem az ormánsági cigányok életéről készült anyagom egy részét, a pécsi városfotókat. Kíváncsiak voltak a művészetemre, de arra is: honnan jöttem. Magyarországot illetően 1956-ban elveszítették a fonalat, esetleg még 1989-ről volt valami halvány sejtésük. Miközben komoly alkotóként, nagy tisztelettel kezeltek. Sok szempontból profitáltam a dologból. Bejártam Észak-Kaliforniát, Arizonát. Előtte már a keleti partot is végigfotóztam. Mindkettőből szép anyag jött össze. De legalább ilyen fontosnak tartom, hogy én is sokakat inspiráltam arra: nézzenek már utána, hol is van Magyarország, milyen ott az élet.

- Arra nem gondolt, hogy Amerikában folytatja a szakmát?

– Amerika – nekem nagyon sok. Lényegesebbek számomra az emberi kapcsolatok, intimebb beszélgetések. Jobban szeretem a dél-európai országokat. Rómában, Lisszabonban el tudnék tölteni akár két-három évet is.

- Az élet nagyját meg inkább itthon?

– Gondok máshol is vannak. Nagyon is vonz Portugália – a mentalitásával, a tengerével, a hegyeivel, a folyóival. De most éppúgy be fognak dőlni gazdaságilag, mint a görögök. Németországban pedig mindig auslander marad a külföldi. Nagy-Britanniában arra büszkék: 1063-ban veszítettek utoljára háborút, a rest of the world, a „világ maradéka” meg a veszteseké. Ez persze sarkos így. De én mégiscsak itthon vagyok otthon.

- Ahol már – utalt rá ön is – nem olyan egyszerű puszta tehetséggel előrejutni.

– Húsz éve is – amikor én kezdtem a pályát – számított némileg, melyik kutyának vagy a kölyke. De a képességet is észrevették. Most valóban hatalmas küzdelmek, erős ismeretségek kellenek ahhoz, hogy valaki munkához jusson. Ráadásul – ami a szakmámat illeti – megjelent a digitális fotózás. Bárki vehet egy Nikon feliratú „tárgyat”, s ha a gépre mutatva azt mondja, hogy ő profi fotós, elhiszik neki. Magyarországon jelentős városoknak, vállalatoknak is vannak olyan honlapjai, amelyeken észre lehet venni: alighanem egy titkárnő készítette a képeket. Ugyanis a döntéshozó, aki megmondja, mi kerülhet a világ elé, csak néz, de nem lát.

- Tavaly mindenesetre az ön pécsi képeiből rendeztek tárlatot a brüsszeli Európai Parlamentben. Mázli?

– Pécsett nekem van a legnagyobb archívumom városi képekből. Pécs szinte minden szegletéről, minden évszakban. Külső, belső terek. Tematikus, tényszerű fotóktól a „dallamos”, részletező felvételekig. Brüsszelben alapos, átfogó sorozatot akartak bemutatni. Ez esetben könnyen megtalálták, kihez kell fordulni.

- A lényeg: két jó szem?

– Minden háztetőre felmászom a fényképezőgépemmel, minden tetőablakon kikönyökölök. Kötöztek már helikopter talpához is. Ha költséges a dolog, akkor én fizetem. De magam is azt gondolom: kár az egészért, ha nincs az a két jó szem.