Gaylen Ross másfél évtizede találkozott valakivel, aki az úgynevezett Kasztner-vonat utasaként élte túl a háborút. (Kasztner Rezsőről a keretes írásból tudhat meg többet.) Az amerikai rendezőnő számára teljesen ismeretlen volt a történet. Később, az izraeli forgatás alatt rájött, hogy ott is csak az idősebb generáció emlékszik Kasztnerra, holott pere annak idején a lapok címoldalán szerepelt. A rendezőnő mindenesetre kutatni kezdett, de hamarosan rajta kívülálló okokból félre kellett tennie a témát. Amikor ismét foglalkozni tudott vele, többen próbálták lebeszélni, mondván, kevés az információ, túl problematikus, kényes a sztori, ne csinálja.

Ezzel csak azt érték el, hogy annál inkább érdekelni kezdett a Kasztner-történet, és bele is vágtam – mondja Gaylen Ross. – Ami a leginkább foglalkoztatott: hogyan lehetséges, hogy valaki emberéleteket mentett meg, és mégsem tartják hősnek. A dokumentumfilm túlnyomó része Kasztner izraeli korszakát és megítélését járja körül. Mikor már nyakig benne voltam a forgatásban, rájöttem, ha éreztetem az interjúk közben, hogy szerintem Kasztner Rezső hős volt, sokan nem fognak nyilatkozni, vagy nem beszélnek őszintén. A legnagyobb bók, amit film izraeli bemutatóján kaptam az újságíróktól, hogy összetett képet adtam, sikerült bemutatnom az összes nézőpontot és tényezőt.

A filmben többször, több szájból is hangzanak el vélemények arról, ki tekinthető hősnek. A hősök nem tárgyalhatnak az ellenséggel – mondja az egyik megkérdezett. A tiszteletteljes halál a hősiesség szimbóluma – így a másik. Ellenpontként ott vannak a meginterjúvolt egyetemisták, akik szerint Izrael szereti a halott hősöket, de talán nem ezt a hagyományt kellene továbbadni a következő nemzedéknek.

Igen, a film egyik kiemelt témája az izraeli hőskép. A Kasztner-per idején nem számított hősies helyzetnek, ha valaki tárgyal, sőt alkudozik. Nyolcévnyi munka és a film befejezése után, Budapest utcáin járva aztán megértettem még valamit. Kasztner zsidóként mentett zsidókat. Ez egyrészt szembesít más zsidókat azzal, hogy ők is tehettek volna valamit. Más mentőakcióknál a mentő nem zsidó, a zsidók áldozatok. Amikor megnéztem a Lutz-emlékművet, úgy éreztem, valamiféle arkangyalként ábrázolja a megmentőt, aki felé kétségbeesett és hálás tekintettel nyújtja kezét, segítséget kérve az áldozat. Kasztner akciója nem fért bele ebbe a képbe, felfogásba.

Hogyan lehet válogatni, hogy az egyiket megmentem, a másikat meg nem? Hogyhogy én és a családom nem tudtunk erről az akcióról? – kérdezik a filmben túlélők egy találkozón. – Életünk végéig bűntudatot kell éreznünk, mert megmenekültünk? A mi üldöztetésünk nem ért véget 45-ben! – mondja a másik oldal, Kasztner megmentettjei, akiknek a leszármazottai már annyian lehetnek, hogy egy stadiont megtöltenének a narrátor szerint.

Számomra megdöbbentő volt, hogy Kasztner Rezsőt vádolják, hogy belőle lehetett bűnbakot csinálni, holott ő nem gyilkolt meg senkit. Schindler esetében nem azt számolták, ki maradt le a listáról, hanem hogy kiket mentett meg, mint ahogy Raoul Wallenbergnél vagy Carl Lutznál sem arról szól a fáma, kinek nem jutott menlevél – mondja Gaylen Ross.


A krimiszerűen izgalmas dokumentumfilm számtalan kérdést vet fel, a túlélők bűntudatától egy politikai gyilkosság gyanújáig. Minden perce információt nyújt, és számtalan elgondolkodtató kérdést vet fel: Miért az emlékmúzeum eldugott sarkában szerepeltették Kasztnert (ha szerepeltették), „aki tárgyalt a nácikkal” magyarázó szöveggel? Miért vált hirtelen fontossá, gyűlölt célponttá az izraeli nacionalista ellenzék számára? Az ő alakján keresztül akarták példázni, hogy Ben Gurion kormánya gyenge, hogy „náci kollaboránsok” férkőztek a bizalmába? Hogyan fordult a Kasztner Rezső által indított becsületsértési per a felperes ellen, és vált annak meghurcolásává? És a fő vádpont: Kasztner a per során eleinte tagadta, hogy úgymond „igazoló jelentéseket” írt arról, hogy Becher és más náci prominensek hány zsidó megmentése felett „hunytak szemet.”

A filmben felvonultatott dokumentumok szerint Ben Gurion kormányának illetékesei tudtak Kaszternek a háború után írt „igazoló jelentéseiről”, sőt, útját Németországba az állam fizette. Nyilván a kormány iránti lojalitásból hallgatott, várva, hogy az államférfiak előállnak, hogy nem titok ez, tudtunk róla, sőt. De nem álltak elő, hagyták, hogy Kasztner „vigye el a balhét” – igaz, az ügy hathatós koporsószeg volt Ben Gurion kormányába, hamarosan a jobboldal jutott hatalomra.

Gaylen Ross dokumentumfilmjének egyik leghatásosabb eszköze, hogy szóra bírta Zev Ecksteint, Kasztner merénylőjét, sőt, tanúi lehetünk, hogy Kasztner lánya, Zsuzsi ötven év, azaz fél évszázad után először találkozik és beszélget apja gyilkosával.

Ha Ecksteint adta le a gyilkos lövést. Mert azt állítja, meghúzta ugyan a ravaszt, de a pisztoly először csütörtököt mondott, ekkor Kasztner menekülni kezdett, próbált visszaszaladni a házának kapujába, ahová egy csomag ürügyén csalták le. Eckstein kétszer utánalőtt, ám elhangzott egy harmadik lövés is. Kasztner nem jutott be a házának kapuján, valaki útját állta, kénytelen volt a szomszéd ház felé menekülni. A korabeli ballisztikai vizsgálat szerint a gyilkos lövést az áldozat pisztolyából adták le… Máig tisztázatlan, ki végzett Kasztner Rezsővel.


Kasztner Rezső, lánya, Zsuzsi sokat szerepel a filmben, de önmagáról keveset beszél. – Nem rólam szól ez a film – mondja. Pedig ami történt, az egész életére meghatározóan rányomta a bélyegét, már a kezdetekkor. – De nemcsak a per meg a gyilkosság – mondja Zsuzsi –, hanem ahogy a szüleim neveltek – amíg nevelhettek. – Édesanyja ugyanis korán belehalt abba, hogy nem tudta férje nevét tisztára mosni. A film után arra gondoltam: büszke lehet Zsuzsira az édesapja.

Remélem, hogy büszke. Nem volt sok ideje ugyanis büszke lenni rám – mondja Zsuzsi Kasztner.

A miközben néztem a filmet, többször beleborzadtam: hány évet tölthetett Ön félelemben.

Azt mondanám, hogy inkább „fél félelemben”, mert nem hagytam, hogy az egész életembe beleegye magát. A konkrét, intenzív félelem attól, hogy megölik az apámat, az majdnem három évig tartott.

Az ön lánya, amikor egy amerikai útján hallotta, hogy Kasztner Rezsőről beszélnek, nem merte megmondani, hogy ő az unokája.

Az ő félelme más volt. Ő attól félt, hogy rosszat fognak mondani a nagyapjáról. Nem akart fájdalmas élményeket. Én akkor nem voltam jelen, a lányom levélben írta meg ezt egy amerikai útjáról. Addig nem tudta, hogy milyen hatással volt rá ez az egész családi történet, akkor jött rá, mennyire fontos számára a nagyapja emléke.

Zsuzsi, Ön elmeséli, mennyit kellett elszenvednie az iskolában az osztálytársaitól. De erről otthon nem szólt.

Amikor az apám még élt, és az életéért küzdött, reggelente, amikor mentem az iskolába, a gyerekek ezzel fogadtak a kapuban: Még nem halt meg? Jaj de kár! Később volt olyan osztálytársam, aki bocsánatot kért. Volt, aki később azt mondta, nem emlékszik.

A túlélők között is volt, aki azt mondta, nem emlékszik. Megdöbbentő volt a filmben az egyik túlélő, egy láthatóan többször arcplasztikázott hölgy, akinek a miliője meglehetős jólétet sugallt. – Nem akarok emlékezni, minek mentett meg? Annyi szerencsétlenséget, nyomort láttam a háború alatt – mondja. Pedig úgy néz ki, a hölgy mindent megtesz a szép, fiatalos külsőért a „megmentett” életében. Vagy a szatmári rabbi, aki nem óhajtja tudomásul venni Kaszter akcióját, mondván, életét Isten mentette meg. De azért egy kis segítség kellett hozzá…

Ennél sokkal többen vannak, akik emlékeztek, de féltek. És szégyellték magukat. Mert azt mondták nekik, hogy a te megmentésedért félmillió zsidónak kellett meghalnia. De a többség hálás volt, és szeretettel emlékezett apámra. A reakció egyébként érthető: ha például valaki túlél egy balesetet a családból, az is azt kérdi: miért én maradtam életben, miért nem a gyerekem menekült meg. Nehéz ezzel élni. De azok közül, akiket Rezső megmentett, kevesen mondták, hogy ha nem tudod megmenteni az egész családomat, akkor engem se mentsél meg. Akinek sikerült, az megmenekült. Apámnak sajnos nem sikerült mindenkit megmentenie.

A merénylő Palesztinában felnőtt fiatalember volt. Nem tudta, milyen Európában élni a náci uralom alatt. Mégis ítélkezni mert Kasztner Rezső felett, aki emberéletekért tárgyalt a nácikkal.

Senki nem pusztult el Eckstein családjából, nem volt személyes vesztesége. Számomra ez volt a legnehezebb. Ha apámat olyasvalaki ölte volna meg, aki azt mondja, azért gyilkolták meg a családját, mert Kasztner Rezső nem tudta megmenteni… Apám így is, úgy is halott, de nekem nem fájna annyira, mint az, hogy olyasvalaki ölte meg hidegvérrel, akinek a családtagjai nem a holokausztban pusztultak el.

Sokat fejlődött a Kasztner-per óta technika. Nem gondolta, hogy kérelmezi az ügy újra megnyitását? Új vizsgálatokat?

Nem, mert mindegy. Kasztner Rezső meghalt. De azt, amit örökbe hagyott, nem lehet tőle elvenni: hogy sok embert megmentett. És bebizonyította, hogy sok mindent el lehet érni fegyveres harc nélkül. Hogy a legfontosabb az élet védelme, és hogy ennek érdekében lehet tárgyalni is.

A Zsuzsi Kasztnerrel készült interjú egy részletét itt hallgathatja meg: