Hetilap kereső

Bölcs István írása

Öt Golden Globe, négy Oscar, két angol filmdíjjelölés, és mind ugyanazokért: a legjobb női alakításért, férfi-és női epizódszerepért, a legkiválóbb forgatókönyvért. Láthatóan sok jó teljesítmény sűrűsödik itt össze.

De egyetlen jelölést sem váltottak díjra. Tehát mégsem tudott győzni a mű, egyetlen kategóriában sem. Vajon miért?

Tán azért, mert nagyon is elüt a mai mozifilmek átlagától. Nemcsak abban, hogy itt nem lőnek, nem akcióznak, nem muzsikálnak, s még olyan érzelmekben lubickolás sincs, mint amit az Oscarra nomináltak többségében az idén láthattunk.

Ez egy visszafogott kamaradarab, mondhatnám: iskoladráma, amelyben csak szavakkal vívnak. S bár nagyon is emócióteljes a történet, a feszültség részben épp az érzelmek visszafogásából ered. Ez ad valamiféle robbanás előtti, erkölcsi-lélektani feszültséget.

A főszereplők között ketten apácák, egy pap és egy fekete bőrű kisfiú. Az atya első szentbeszéde a kételyről szól, arról, hogy a közös bizonytalanság miképpen köthet össze bennünket, s éppen e bizonytalanságból meríthetünk erőt valamennyien.

Az egyházi iskola igazgatónője éppen ezt a kételyt nem ismeri. Rend és nyakleves, szigor és állandó gyanú, a szakadatlan megítélés fensőbbségtudata zárja el a többiektől.

A pap a barátságos, megértő egyház híve. Kettejük összecsapása adja a történetet, amelynek a végén mindketten veszítenek. Kínálkozó a frivol hasonlat: a magával meghasonlott főnök asszony végül összeroppanva tér meg Marx egyik vezéreszméjéhez: „De omnibus dubitandum.” Mindenben kételkedni kell.
Győzelemben, hitben, hatásban.

Fantasztikusak a színészek. A ridegen vaskezű igazgatónő-apáca szerepében Meryll Streep, a papéban Philip Seymour Hoffman, a naivan ingadozó ifjú szerzetes tanáréban Amy Adams.

Saját drámáját filmre írta és rendezte John Patrick Shanley.