Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Hallottam fanyalgó hangokat is: hogy egy merő manír az egész, egyetlen ötlet (tudniillik a kövérség) unos-untalan ismételgetése, hogy több benne a púder, mint a matéria. Mások azt nehezményezték, ahogyan feltűnt a szinte már bezárt Szépművészetiben, hol is a legfelső emeleten szorítottak helyet neki – ne zavarja a pakolászást –, és a kiállított anyag is kevéske és hevenyészett ahhoz képest, hogy sosem volt még tárlata nálunk, hogy a háborús, véres képei mind-mind hiányoznak, féloldalas az egész.

Nem osztom ezeket a nézeteket. Fernando Boterót persze lehet szeretni meg nem szeretni, ahogy minden karakteres művésznél szokás, de nehéz nem látni korszakos jelentőségét. Ami ebből a kiállításból is szépen kiderül.

Magam először a firenzei főtéren találkoztam szobraival, klasszikus szépségű házak és szobrok között: emlékszem, az első pillanatok hökkenését termékeny feszültség követte. Ahogy most is, amikor az elmúlt húsz év műveiből készült válogatást (több mint ötven festményt és öt szobrot) a Régi Képtár díszletei közé helyezték el a rendezők. A helyszín még jobban hangsúlyozza a művek groteszkségét, játékosságát, humorát. (Tessék csak megállani kicsit a Fürdőszoba a Vatikánban című munkánál, és pontosan fogják érteni, mire gondolok.) Egyszóval Botero igenis sűrűbb, mint elsőre látszik, egy valamirevaló város, ha ad magára, nem lehet meg nélküle.

A mester egyébként személyes jelenlétével is emelte az ünnep fényét: Jolsvai kolléga, aki (velem ellentétben) szeret megnyitókra járni, és jól tűri az ilyenkor szokásos laudációk végeérhetetlen kétnyelvűségét, azt mondja, egyáltalán nem kövér (pedig annak szokta festeni magát), úgy néz ki, mint egy García Marquez-regényhős, aki túl a hetvenen nyeri el szerelme kezét.

Na látják, ezt hívják mágikus realizmusnak.