Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Az látszik erősen a Szépművészeti Múzeum megszokottan szenzációs új kiállításán (Degas-tól Picassóig, a cím nem pontos, de épp eléggé figyelemfelkeltő, valójában a Moszkvai Puskin Múzeum külföldi – tkp. francia vagy francia kötődésű – képeiről van szó, melyek a tizenkilencedik század utolsó harmadában és a huszadik század elején születtek, s oroszországi magángyűjteményekből államosítódtak), hogy textilgyárosnak lenni jó dolog volt a századvégi Oroszországban.

Ha az ember textilgyáros volt akkoriban a mondott helyen (hívják akár Tretyakovnak, Scsukinnak vagy Morozovnak, vagy akár másnak), nemcsak azt engedhette meg magának, hogy szabadideje jelentős részét Párizsban töltse, hanem azt is, hogy a helyi műkereskedőktől sokszoros áron megvásárolja a legdivatosabb festők vásznait. Sőt arra is lehetősége nyílott, hogy maga fedezzen fel és hozzon divatba művészeket, hogy egész irányzatokat támogasson, emeljen fel, hogy megrendelések sorával szabjon irányt a legnagyobbaknak. És ha kedve szottyant, mindazt a fantasztikus értéket, mit összegyűjtött a francia fővárosban, széles körben bemutathatta otthon, Moszkvában, megismertetve a helyi intelligenciát és művészvilágot a legmodernebb törekvésekkel – de ha akarta, kulcsra zárta újonnan szerzett értékeit, és magányosan gyönyörködött bennük.


Ezt mind megtehette egy textilgyáros.

Aztán a huszadik század tízes éveinek végén hirtelen beszűkültek a lehetőségei, körülbelül a között választhatott, hogy felajánlja gyűjteményét az új államnak, vagy elveszik tőle. Aztán megfosztották egyéb vagyonától is, és még örülhetett, hogy földönfutóként külföldre menthette az irháját.

Ilyen változatos volt a textilgyárosok sorsa egykor.

S hogy az élet milyen faramuci dolog, éppen az ilyen történetek mutatják. Tretyakov, Scsukin és Morozov nevét már rég elfelejtette volna a világ, ha nem gyűjtik össze ezeket a csodálatos képeket egykor. Most meg hálával gondolunk rájuk, térdig járva a zseniális alkotásokban.