Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Kezdjük a dicsérettel: a Magyar Nemzeti Galéria olyan életmű-kiállítással tiszteleg Kovásznai György munkássága előtt, hogy az a legkényesebb tárlatlátogatók igényeit is messzemenően kielégíti. Elegáns, nagyszabású, végiggondolt, pompásan installált kiállítás ez, amelyben ráadásul temérdek unikális munka van. (Voltaképpen a semmiből kellett felépíteni az egészet, a forráskutatásoktól a koncepción át a megvalósításig: csak annyit mondanék, hogy le a kalappal.)

Ezúttal a megnyitó is hibátlanra sikerült, és valahogy hű volt Kovásznai szelleméhez: amolyan hatvanas–hetvenes évekbeli pesti buli lett, ahol mindenki ott volt, aki számít a második nyilvánosságban, ahol volt egy kis kavarodás, de mindenki találkozhatott mindenkivel, ahol jó beszélgetések estek egy pohár ital mellett, olyan tehát, ahol Kovásznai, ha élne (hiszen még tehetné...), maga is jól érezné magát.

Annál is nagyobb örömmel dicsérek ezúttal, mert nemrégiben – egy másik kiállítás kapcsán – bizony bírálni voltam kénytelen, s ahogy hallottam, egyesek mélyebb összefüggéseket véltek látni szavaim mögött. Pedig, istenuccse, nem voltak. Sem ez a műfaj nem alkalmas a mélyebb összefüggések feltárására, sem én. Örülök, ha valami szépet látok, és szomorkodom, ha nem. Ilyen egyszerű ez.



Most például örülök ennek a remek kiállításnak.

Folytassuk a csodálkozással: hogy az ember ismerte, ismerni vélte a Kovásznait, furcsa festményfilmjeire felkaptuk a fejünket a nagyfilm előtt, meg aztán ott volt a legenda is, mégis afféle félbehagyott művészként volt számon tartva eddig – pedig micsoda életmű ez! És mennyire befejezett!

És búcsúzzunk a megrendüléssel – az utolsó évek monumentális vásznaival: a halál felé menő művész különös színorgiába fojtott (és sokáig eltitkolt) képsorozat-testamentumával. Nem lehet katarzis nélkül végigsétálni előttük.

Kovásznai újjászületett a galériában.