Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én kissrác koromban ki nem állhattam azokat a játékokat, amelyekkel a felnőtt-társadalom nevelni akart (volna). A kis játék építőket, vasútmodelleket, „gazdálkodj okosan”-társasjátékokat. A kis postás-, nyomdász-, műszerész-, orvosdobozokat. Amelyekkel úgy csinálhattam volna, mintha nagy lennék.

És persze az ölészeti szerszámokat sem állhattam, a pisztolyokat, puskákat, kardokat, efféléket. De leginkább a drága játékokból volt elegem (figyeljünk a hangsúlyokra: nem azt mondottam, hogy volt belőlük elég, dehogy), a távirányítható elemes holdjárókat meg a pöpec villanyvasutakat, amelyekkel csak akkor játszhatott az ember, ha egy felnőtt is részt vett a műveletben, mert különben még elrontana valamit.

Visszatérő rémálmom, hogy felmenőim gondosan felépítik a játék vasút terepasztalát a karácsonyfa körül, aztán jól eljátszanak vele: ha jó leszek, nézhetem.

Ilyesféle emlékek rohantak meg a Közlekedési Múzeum lendkerekes kamarakiállításán, amely A szocializmus játékai címet viseli, és a hajdani KGST-országok játékiparából ad vázlatos áttekintést az ötvenes évektől a nyolcvanasokig, kizárólag magángyűjtők kincseit mutatva be. Megtaláltam itt mindent, amit egykor nem állhattam (még a fémépítő szörnyű szaga is eszembe jutott), igaz, olyanokat is, amelyekért a fél karomat is odaadtam volna, ha egykor magaménak mondhatom. (Pedálos Moszkvics, istenem!)

Amennyire láttam, számos korombeli érdeklődő révedt vissza elveszett gyermekkorába, többségük persze valami leszármazottat is magával hordott, „hogy megtanuld, édes kisfiam, hogy éltek egykor nagyanyádék”.

Jól tették.