Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Tettamanti Béla kiállítása mindig esemény. Nemcsak azért, mert viszonylag ritkán állít ki – annál mindenképp ritkábban, mint ahogy igény volna rá –, hanem mert mindig meglepi valamivel rajongóit. Nem véletlenül használtam ezt az ódonat kifejezést. Tettamantit ugyanis nem lehet nem szeretni: a réberiánus kétdimenziós alakformálást valami rubikiánus térábrázolással keverve olyan grafikai világot hozott létre, amely összetéveszthetetlenül az övé ugyan, de ahol mi, nézők is nagyon jól érezzük magunkat. Tettamanti az örök kisember szorongásával és bizonytalanságával tekint a világra, de félelmében valahogy kiegyenesedik, elbátorodik, és nekiveti hátát az ellenséges szeleknek. (Nekem még nincs szerencsém ismerhetni a művészt, de Jolsvai kolléga, akinek több művét illusztrálta már (vagy fordítva), azt mondja, épp olyan, mint az alakjai: szinte látni, ahogy csigavonalban túljár a saját eszén.)


Tettamanti tehát most, e Kempinski Galériában bemutatott kiállításán azzal lepte meg híveit, hogy (voltaképp homogén művészetén belül) komoly elsasszézásokba kezdett. Merített papír, színek és ecset! Hát hová jutunk így, kérdezhetnénk a fekete tus örök bajnokától. És felelhetünk is magunknak: igen jó helyre. A gazdag kínálatból magunk ezúttal a Síemlék című vizuális agytornát ajánljuk figyelmükbe, de a Hazahajó se akármi.
Meg mind a többiek.