De már évtizedek óta nem él – a hatvanas évek közepén halt meg –, és mintha az életmű is Csipkerózsika-álmát aludta volna azóta. Tárlata nemigen volt, és hallani se igen lehetett róla semmit. Vagy ha igen, az se nagyon dicsérőleg. Érhető ez, persze, Vadas Ernő valahogy nagyon belepte az ötvenes éveket (nemcsak a műveivel, hanem a működésével is), sokáig megkerülhetetlennek látszott, a következő generáció nem is tehetett igen mást, mint megkerülte.

És a fiatalok kegyetlenségével felejtésre ítélte.

De hát az akkori fiatalok ma már nem annyira azok, egy új nemzedék nőtt fel azóta, akiknek már nem kellett megküzdeniük a Vadas Ernő árnyával (és fényeivel), visszahozhatta hát őt arra a helyre a magyar fotótörténetben, amely mindenképpen megilleti. Aztán – megjósolhatjuk – új nemzedékek sora jön, akik mindig az előttük járókat akarják majd meghaladni, és ennek oldalvizén jön majd divatba (és megy ki onnan) a Vadas Ernő művészete. De ez már rendben lesz, hosszú távon is.

De nemcsak történeti okokból örültem, hanem csak úgy is. Ezek a fekete-fehér képek ugyanis megejtően szépek. Megkomponáltak, felépítettek, szerkesztettek és főleg erősen fényesítettek. Vadas a fények szerelmese volt, fél napokat feküdt erdei tisztásokon és Duna-parti erkélyeken, míg a napsugarak megfelelő szögben estek koncepciójába – és ahol lehetett, lámpákat használt, és modelleket, akik épp arra fordították a fejüket, amerre a fények miatt kellett. Kortársai ezért érezhették néha túl sterilnek, művinek alkotásait.

Mi, kései utódok, lehetünk megengedőbbek. Vadas Ernő olyan korban alkotott – a húszas és a hatvanas évek között – amikor, bizony, sok mesterséges fény kellett ahhoz, hogy az ember megláthassa az igazi szépségeket. Vadas Ernő ezt tette: menekült a valóság elől, hogy álmodhasson egy szebb, igazabb, méltóbb, fényesebb világot.