Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Ezerkilencszáztizennyolcban Kodály búcsúztatta Debussyt. Dicsérte ízlését, ám szomorúan hozzáfűzte: mintha Mozart óta, annyi torz lárma után, ennek a szónak értelme veszett volna. Elismerően szólt arról, hogy a francia zene felszabadítását célozta, az önálló nemzeti zenei nyelv megteremtését-elfogadtatását – amely nyelvet sajnos nem értik, akiknek a francia lélekkel semmi kapcsolatuk sincs.

Azt írta róla a Nyugatban: „Lehet, hogy kevesebb kész értéket hagyott hátra, mint ösztönzést. Talán minden művénél több és nagyobb: nevelő hatása. Az ő iránytűje tisztultabb magasabb rendű művészet felé mutat.” Újításait csodálta. Hogy muzsikája érintkezett a régi és a népi zenével. És hogy mennyit köszönhet neki a hangszínkultúra. „A zongorának és zenekarnak előtte nem sejtett színező lehetőségeit fedezte föl. Művei színekben vannak koncipiálva” – írta róla búcsújában.

Ezerkilencszázhétben meditációkat komponált egy Debussy-motívumra emlékezve. Nagyjából ugyanekkor készült el a Kilenc zongoradarabbal. Pár évvel később nekikezdett a Hét zongoradarabnak. Tudniillik a modernista, a francia ösztönzés szerint kísérletező Kodály. Aki színpompás műveiben megújítva feldolgozott népdalokat használt. Aki merészen próbálgatta a szerkezet, a harmóniai jelenségek lehetőségeit. Hogy benyomásokra, egy-egy zenei gondolat variációira miként lehet felépíteni kompozíciókat. És hogy mi mindent lehet elmondani modernül-magyarul. Mert ekkor azt is minduntalan megmutatta, hogy kultúránk egységes, európai. Hogy Debussy útja a szabadság és a szépség felé visz.

Krausz Adrienne az elmúlt időszak egyik legjobb és leginkább végiggondolt magyar lemezén ezt eleveníti föl. Kodály kapcsolatát Debussyvel és (a Marosszéki táncokkal) azt, ami utána következett: a konzervatív „visszahajlást”. (BMC)