Hetilap kereső

Ugyan melyik Baranyi Ferencet ünnepeljük most, a hetvenötödiken? Annyi módot talált, és annyi tehetséget kapott az alkotásra, hogy a hét minden napjára jutna ünnep...

Ugyan melyik Baranyi Ferencet ünnepeljük most, a hetvenötödiken? Annyi módot talált, és annyi tehetséget kapott az alkotásra, hogy a hét minden napjára jutna ünnep... A hétfő az ifjú trubadúr-költőé, aki annyi hívet szerzett magának akkoriban, hogy kapkodták a könyveit. Másnap az igazságáért vívó, az elkötelezettség hitelét a hamis prófétáktól visszaperlő igaz prófétát köszöntenénk. Majd a teljes életművet építő műfordítót, csütörtökön a tévékedvencet, az operakalauzt, zenei műsorok prezentálóját. Pénteken az ország- és világjáró hittérítőt, saját verseinek fáradhatatlan pódiumi igehirdetőjét. Egy napon bemutatnánk sokunk barátját, a társaságosat – a színes kedéllyel szórakoztató, a jóízű anekdoták mesélőjét. Vasárnap pedig a napjainkra kiteljesedett, vallomásos vagy keserűen ítélő, díjakkal méltán koszorúzott jeles költőt.

Valamikor a francia Jacques Prévert-hez hasonlítottam őt, a Hulló levelek című sanzon költőjéhez. Sietve hozzátettem ugyan, hogy „csak teljesen más” – de erős oldalági rokonságot láttam köztük a protestáló indulatban, a dal szeretetében, a nyitott szívben, a társadalom és az olvasó szolgálatának becsvágyában. S a két dolog, a dal és a szolgálat fontos tényei voltak korai nagy népszerűségének. Rajongói vele vallhattak szerelmet, és sokan szerették azért, mert – meggyőződéséhez hűen – kerülve az ötvenes évek sematizmusát, őszintén és kritikusan szólt a közösség gondjairól és igazságairól.

Társadalmi elkötelezettségéről Lukács György azt mondhatta volna: a realizmus diadala. A félreállított, megalázott főjegyző apa sorsának láttán a fiú lehetett volna sérelmi hitű, opponáló világnézetű vagy ezoterikus költő is, de igazságérzete, humanizmusa és olvasmányai mást diktáltak. Tisztán akart szólni arról, amiről sok közvetlen elődje hamisan szólt. Magára vette az „elkötelezett költő” érdemeit és nyűgét.

Egy újabb termő ág: még egyetemi éveiben, a francia–olasz szakon érintette meg őt a műfordítás öröme. Kevesellte a dalnokszerepet, az egy szál hegedűt: a poézis bigámistája lett. De nem lett „gályarab”. Többnyire saját gusztusa szerint válogatta a verseket. A rokonait hívta meg vendégségbe, akik között jól érezte magát, s akik valamiképpen közel álltak hozzá, tán még tanult is tőlük. A maga hasznára fordította ezt a kedvtelést, eszközeit pallérozta vele, szókincsét fényesítette, formákat tanult általa. Megannyi baranyiság van a választott költőkben. Az édes dallam, a szerelem, a részvét, a gyengédség finom rajza vagy a tisztító indulat – hol a francia költők hangján, hol a fordító költő selymes szavaival. Többkötetnyi fordítása született ezekből a kalandozásokból. Mígnem egy nagy hegy magasodott előtte: megáhította Dante Pokoljának lefordítását. Babits és mások remeklései után. Úgy iparkodott, hogy készen legyen a hetvenötödikre... A mű nyomdában van. A szakkritika majd mérlegre teszi értékeit, mi örvendjünk a megjelent részletek leleményeinek, és hajtsunk fejet a hatalmas teljesítmény előtt.

Gazdagon szólaltatott meg még egy hangot Baranyi Ferenc, kedvtelésből: ez lett az operaszerelem. Szobájában glédában állnak az operalemezek, -felvételek. A tévében éveken át szórakoztatott bennünket az operamesékkel, összekötő szövegével szólaltak meg az áriák, a zenék. De írt librettót is, és több operának restaurálta vagy újrafordította avuló szövegét, például amikor már nem lehetett azt énekelni, hogy „szerelem ellen nincsen óvszer”.

Erősítsem meg, amit már pedzettünk: a gazdag költői és fordítói terméshez, a másfél polcnyi könyvhöz nemcsak hatalmas kódexmásolói szorgalom tartozik, hanem – kivált a korai szakaszban – egy rendkívül színes, társaságos, kalandozó, éjszakázó életmód. (Álltunk a Mérleg utcai borozó – rejtjeles nevén Püspökladány – sarokpolcánál, a harmincszor egy deci bor tálcája körül, hárman vagy tízen, naphosszat váltottuk a világot, vagy ugrattuk egymást, beszélgettünk és vigadtunk. Vagy az Egyetemi Lapok szerkesztőségében múlattuk az időt – az ám, szerkesztő is volt Baranyi Ferenc, három-négy lapnál is! –, és amikor fogytán volt a bor, kimásztunk a jogi kar magasföldszinti ablakán, hogy az Alföldi Borozóból pótoljuk a készletet... (Lehetséges, nem képzelgés, a napokban ellenőriztem.) Ez a szilaj jókedv mára szelídült, de a baráti társaságban a narancslé mellett ugyanaz a vidám nevetés kíséri a felröppenő, jórészt ugyanazon történeteket és bökverseket. Kedélye és memóriája kifogyhatatlan, iróniájában játék van, nem bántás, és akkor a legrokonszenvesebb, amikor magát csúfolja.

Megint egy zárójel és megint egy látszólagos ellentét: a lázas vallomások s a békétlen protestek nagy formai fegyelemmel szólalnak meg a Baranyi-versekben, akár klasszikus metrumban is. A vagabundus költő – artisztikus formaművész. S nemcsak a rejtőzést szolgáló kosztümös balladákban. A kedvelt stílromantika, a fennkölt tónus – a saját hangja, pátoszkerülő vagy mókás játék.

Hol tart ma a hetvenöt éves költő? Ugyanazt mondja, mint fiatalon – bölcsebben, mívesebben, izzóbban. A szerelmet, a szépségre ámulást, az emlékidézést, a meditációt. S írja a csatázó bozótharcosverseket. Mert a sereg fogyatkozóban, és a költészetben is más a módi. A hit megmaradt, de változik a harcmód, változnak a jelenségekre adott válaszok. Ami kezdetben érvelő hadakozás volt, később epés, indulatos harciasság, az utóbb zord, keserű káromkodás, fájdalmas kérdések: „És annak a sorsa mit érlel, / ki komolyan lelkesedett / a proletár utókorért, mely / mára nevetség tárgya lett?” Vagy elhihetetlen, tagadásértékű vallomásként: „Páncélomat nincs mód levetnem, / de holtomig azon leszek, / hogy tiszta szándékkal hitessem, / amiben én már nem hiszek.” Higygyünk a legújabb, ítélkező verseknek.

Magasabbról nézve s az egész pályára érvényesen így látta Baranyi Ferenc költészetét egy pályatársa, egy koronás fő, Juhász Ferenc, amikor átnyújtotta neki a Tekintet folyóirat díját: „Nem látok váteszi magatartást, képviseleti beszédmódot, csak igazi jó verseket látok, szép és emberi költészetet, szerelmet, örömet, vágyódást, hűséget az elesettekhez, tisztességet az emberségben... az embertudat emberkötelességét olvasom, a hűséget a hűségesekhez... Vivát, barátom! Vivát, Baranyi!”