Hetilap kereső

Berkó Pál írása

A megvénülés legbiztosabb jele, amikor az ember elkezd aggódni az anyanyelvéért. Addig túl van már egy sereg aggódnivalón, hiszen előbb a fiatalok jönnek – öltözködésük, gyorséttermi műkajáik, a mindenféle szintetikus szeméttel teli cukros levek meg a lehetetlen pólóik –, majd az egészség, de a vége mindig a hányatott sorsú magyar nyelv vészesen romló állapota miatti honfibú. Vannak ezalól kivételes feloldozottak is: Benyhe János műfordító, író és szerkesztő például hivatalból, szakmai elkötelezettségből védte gyalognyelvészként sok-sok éven át hivatásának e legfontosabb nyersanyagát és munkaeszközét; a témában írott harmadik tárcakötete a könyvhétre jelent meg.

Benyhe nem tett egyebet, mint figyelt, jegyzetelt: buszon, könyvvel, napilappal a kézben, konferencia előcsarnokában a kávéautomata feliratát olvasva, vagy tinédzserek párbeszédét, az esti tévéhíradót hallva. És figyelmeztetett. Például arra, hogy a nyelvi zsonglőrködés szintjére emelt politika miféle népbutítások lehetőségét rejti. Nem mindegy, hogy egy beruházás megállítását vagy leállítását említi-e egy honatya, hiszen tíz- és százezrek sorsa múlhat valamely szakmában vagy országrészben a két megfogalmazás különbözőségén. S közben nem tanárurasan, hanem anekdotázó felszabadultsággal mesél egy-egy nyelvi hiba, tünet, kipellengérezésre érett marhaság kapcsán családról, tanulmányokról, a közel- és félmúltról, hitről, rokonságról és nyelvrokonságról, nyelvi babonákról vagy a vasárnapi ebédnél az asztalra kerülő nagy talányról: a nagykésre váró dinnyéről.

Manapság, amikor államfői szinten lehetünk tanúi a magyarnyelv-oktatás elemi iskolai szintű megcsúfolásának, különös aktualitásuk van az ilyen könyveknek. Ajánlom önöknek és az elnök úrnak is. (Igen, kis e-vel.)

(Benyhe János: Ráadás dohogó. Kortárs Kiadó.)