Van annak már majd három évtizede, hogy a város sikátorain bolyongva megálltunk egy ékszerészbolt kirakata előtt. Talán a sok olasz kiírás közül kitetsző magyar szöveg miatt. Ezt olvashattuk: „Magyarul beszélünk, forintot elfogadunk.” Hát ez teljesen rólunk szól – rikkantott fel a fiam –, mi is épp így vagyunk!

Az efféle véletlen találkozásokon túl megkönnyítik külföldi útjainkon a felfedezendők felfedezését az útikalauzok. A rendesekben, tisztességesekben megtalálhatók a történelmi, kulturális, turisztikai tudnivalók, a szállodák, éttermek, templomok, múzeumok és a többi.

Aztán vannak a nem szokványos, rendetlen kalauzok. Most egy ilyet ajánlanék.

Persze, legyünk őszinték, mi hasznát veszi a turista annak, hogy tud az 1588-ban történt verekedésről, amely egy erdélyi úr és egy ugyanonnan jött iparoslegény közt lefolyt Szent Márk templomának a karzatján?

Vagy hogy egy szerelmi csalódástól hűdött férfi a nagy velencei karneválon találkozott egy megértő szépséggel, akiről sosem tudta meg (mi sem), hogy Campagna grófnője volt-e, vagy csak egy érzelgős műlovarnő?

Vagy hogy a magyar bankár családjától miért szökött meg a kiscseléd a Canale Grande hoteljéből távozván? Mért sóhajtott fel megkönnyebbülten a két pesti sikkasztó a Sóhajok hídja alatt? Hogyan zajlik egy leánykérés egy kis velencei vendéglőben krízis idején? Mi kötötte ide azt a magyart, aki csak bekukkantatni jött Velencébe, de belebénulván lelkileg, már nem tud elmenni innen többé?

Nem úgy van-e, hogy mindezeknél fontosabb egy jó pizzéria címe és egy térkép? Pláne éhenhalás esetén? De bizony, hogy úgy van. Ám az éhhalál veszélyének múltával mégiscsak velősebb minden étlapnál az a pár lap, amelyet Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Márai, Móra, Móricz, Cs. Szabó és a többiek írtak a világ legkülönösebb városáról. Kivált így, farsangkor, a különleges város különleges napjain.

(Egy éj Velencében. Magyar írók velencei novellái. Kiadta a Noran Libro, szerkesztette Kőrössi P. József.)