Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

A kritika jól, én rosszul fogadtam Esterházy Péter remek új kötetét. Már úgy értem, hogy ügyetlenül. Sután, mint aki hosszú ideje kijött a műbefogadási gyakorlatból, és hirtelen-meggondolatlanul, lényegét (a lábát) tekintve elgémberedve igyekszik oda vissza (be). Vagy mint akinek a váratlan-sok, különös és különbféle kunsztoktól és kurfliktól káprázik a szeme, és ráadásul jól megszédül.

Egy szó, mint száz, a következő történt.

Ahogy mondani szokás: beálltam a műbe, olvasói szándékom hatására körbenéztem, és alig hittem a szememnek.

Esterházy attól a régi kedves gondolatától irányítva, hogy írva ismerszik meg a szerző és a mű, szóval Esterházy, mint rendesen, magamagát és másokat idéző novellákat, történeteket, vegyesen alkalminak és hétköznapinak tűnő töredékeket, foszlányokat, tépéseket csinált, majd elegánsan, de nem finnyásan összerendezte őket. E corpus (Esterházy szövegteste) pedig él, élt és élni fog. Működik, mint valami fincsi emlékkönyv, amelybe szellemes, bölcs és másféle szövegek kerülnek. Szövegek, amelyeknek itt-ott előkerülő motívumok és variációk igazolják a helyüket.

Illetve nem emlékkönyv ez, hanem regényes önéletrajz! Önéletrajz, amelyben a szerző ismét elárulja, hogy csak ő bír művének hőse lenni, noha ő valójában pontosan úgy és annyira saját teremtménye, mint hőse, az ezertestű és ezerformájú Esti (Kornél). Azaz ha ő maga nem lenne, a hősét ki kellene találnia. Esetleg emlékművet kellene neki állítania, formálnia, simítania, csiszolnia. Vagy fordítva. Követve „a modern utáni irodalmi törekvéseket és azok nyomorúságát és szükségszerűségét”, Esterházy és mindannyiunk régi kedves gondolatát. Máshogy fogalmazva, saját szavaimmal: minden szöveg ki van téve az idézőjeleknek. Csak néha nem látszik (látszanak).