Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Volt otthon egy meg nem értett lemezem, amely senkit sem érdekelt, mert rajtam kívül mindenkit nyugtalanított a hangja. Schönberg, Berg és Webern atonális zenéje szólt e lemezről, amelyet csak én hallgattam, és én is csupán akkor, ha senki sem volt otthon, s akkor se másként, csak halkan, alig hallhatóan.

Volt otthon egy meg nem értett lemezem, amely senkit sem érdekelt, mert rajtam kívül mindenkit nyugtalanított a hangja. Schönberg, Berg és Webern atonális zenéje szólt e lemezről, amelyet csak én hallgattam, és én is csupán akkor, ha senki sem volt otthon, s akkor se másként, csak halkan, alig hallhatóan.

Azután voltam otthon én, aki vissza-visszatérően úgy tettem, mint ha erősen meglepne, hogy bárkit is fölzaklathat Schönberg, Berg vagy akár Webern muzsikája. És voltak otthon mások, akiket leginkább ezzel bőszítettem.



Ez persze túlzás. Elvégre Schönberg írta, és nem én, hogy korunk világnézete a komfort, eszméje pedig anynyi, hogy minden kellemetlenséget el kell kerülni. Az irodalmár Edmund Wenggraf hitte, hogy az a publikum (a bécsi) a legborzasztóbb a világon, amelyik csak szórakozni akar, minden megerőltetés nélkül.

És újra csak Schönberg volt, aki fütyült a közönségre, és a közelében leginkább azért tűrte, mert az üres teremben nem szól olyan jól a muzsika. Viszont ha minálunk, otthon valaki úgy vélte is, hogy az új zene idegborzoló, a bécsiekkel ellentétben sosem kiabálta, hogy szerény híveit, köztük engem, diliházba kellene zárni.

Hans Heinrich Eggebrecht szép tónusú könyve, A Nyugat zenéje rólunk szól. A zenét érteni igyekvőkről és meg nem értőkről, a türelmetlenekről, a pozőrökről, a szenzációt hajkurászókról, akik mindenáron és mindig a divat modern hívei akarnak lenni.

És természetesen a Nyugat zenéjének alakulásáról, elsősorban az Eggebrechtnek személyesen fontos állomásokról, szerzőkről és muzsikákról. Például hosszan, élvezetesen a bécsi iskoláról, az atonális zenéről és egyes művekről, mondjuk Webern Öt zenekari darabjáról, amely meg nem értett lemezemről is szólt, halkan, ha nem volt otthon senki más. (Typotex.)