Hetilap kereső

Erdélyi S. Gábor írása

Kemal Atatürk (törökök atyja), a török modernizáció nagy államférfia 1924 és ’29 között visszaszorította a vallási főiskolák, az egyházi bíróságok szerepét, betiltotta a dervisrendeket, az iszlám fezt, és bevezette a latin betűs írást. Reformjaihoz jól képzett értelmiség szükségeltetett.

1933 után a származásuk miatt elűzött német-zsidó tudósok nagy számban mentek Törökországba. Egyetemi tanárok, intézetvezetők, tankönyvírók, főépítészek, muzsikusok, szobrászok kaptak széles körű munkalehetőséget, és maradhattak életben. „Hamarosan Isztambul lett a világ legnagyobb és legjobb német egyeteme.” A török meghívás kiterjedt a tudósok családjára, asszisztenseire és azok famíliáira. Az 1933/34-es szemeszter idején már 82 menekült professzor oktatott az országban, mintát szabva a modern török tudományosságnak.

Törökországban nem voltak zsidótörvények, nem volt antiszemitizmus. A harmincas években a nácizmus farvizén ugyan megjelentek nacionalista törekvések, a török fasiszták egy része az Őshaza című folyóirat köré tömörült, mások azzal hencegtek, hogy a török a „világ legrégebbi kultúrnépe” (ezt nyelvészek és őstörténészek próbálták igazolni a szokásos délibábos módszerekkel). A turánizmus némi tért nyert.

1942-ben, a német katonai sikerek nyomán ez a vonal erősödött is: különadót vetettek ki a keresztény és zsidó üzletemberekre és gyárosokra a „nemzeti gazdaságpolitika” jegyében. Saracoglu miniszterelnök azt mondta: „Forradalmi törvényről van szó, amely megteremti számunkra a gazdasági függetlenség elérésének lehetőségét. Eltávolítjuk azokat a »külföldieket«, akik uralják a mi piacunkat...”

Az iszlám hitű szovjet hadifoglyok közt nyugállományú török tisztek, turáni aktivisták, német orientalisták is toboroztak önkénteseket az SS számára. A kétszázezer török ajkú önkéntesből néhányan Berlin elestéig „jeleskedtek”.

Törökország azonban meg tudta őrizni „aktív semlegességét”, igaz, ehhez 1,3 millió, fegyverben álló katonára volt szüksége. 1945. március 1-ével pedig hadat üzent Németországnak. Okosan.

(Flesch István: Az isztambuli menedék. Törökország a vészkorszakban. Corvina.)