Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

A Mitya, az egy István nevű kisfiú beceneve: részben azért, mert ő nemcsak István, de bizonyos mértékig Mihály is, részben pedig azért, mert a szülei azt hitték, a Mitya ennek (szlávos változatának) becézett formája. (Pedig nem: a Mitya nem a Mihail, hanem a Dmitrij kedveskedő, kicsinyített formája, de mire ez kiderült, a kisfiú már minden tekintetben Mityának szólíttatott.)

Ez a kis Mitya felnőve visszakapta eredeti nevét, s mint ilyen a magyar külpolitikai újságírás legjelesebbjei közé emelkedett. Volt a Magyar Rádió moszkvai és washingtoni tudósítója, volt számos újság külső és belső munkatársa: jelenleg a miénk is. Teljes nevén Kulcsár Istvánnak hívják.

A kitünő zsurnaliszta most egy gyerekeknek (és felnőtteknek) szóló emlékiratban emlékezik vissza saját gyermekkorára, a harmincas évek végére, negyvenes évek elejére. Részletesen és (a mai gyerekek számára magyarázólag) idézi fel azokat az éveket, eleveníti meg a korszak jellegzetes figuráit, veszi sorra a kisgyermek foglalatosságait az iskolai tanítástól a cserkészeten át a játékokig.

Megelevenedik a Pannónia utca és környéke, megismerjük a mindennapi élet apró titkait a vásárlástól a gombfocizásig. A könyv első felét olvasva arra gondoltam, nagyon érdekes, hogy a társadalom mélyrétegei milyen lassan változnak: én, másfél nemzedékkel és legalább két rendszerrel arrébb, ugyanúgy tanultam meg írni-olvasni, ugyanazokat játszottam a téren, és ugyanolyan fertőző betegségekbe estem, mint a szerző. Aztán a könyv második része – a háborús évek leírása –- figyelmeztetett, hogy a párhuzam itt véget ér. Mityáék nemzedéke olyan kataklizmákon esett át, amelyeket az enyém és az utánam jövő már csak történelemkönyvekből ismer.

Meg efféle pompás emlékiratokból. És nagyon remélem, hogy ez így is marad.