Remek portrék

Néhány felejthetetlen arc a fanyar huszadik századból.

Bajor Gizi „ösztönös és gyakorlatias” művésznőé, aki a családhoz és az örökkévalósághoz egyaránt tartozott, mindvégig mérce volt, és menedék.

Latinovits Zoltáné, a démonikus és depressziós színészkirályé (szegről-végről rokon), aki mindig tétben játszott. Ekkoriban még csak gátlásos, „úgyszólván beszédhibás” kamasz, gimnazista, akit színésszé lenni épp Bajor Gizi biztat. Latinovitsot „nem volt könnyű szeretni, de lehetetlen volt nem szeretni”. Mindig jó ügyekért harcolt, többnyire rosszul választott eszközökkel.

Aztán egy árnyalt, terjedelmes arckép, szinte regényhőst sejtető, az ugyancsak osztálytárs „polgárpukkasztó” Abody Béláról, az „elfuserált zseniről”, aki kiénekelte, kitréfálta, kiszerepelte, kihajlongta magát a halhatatlanságból. A körtér az első helyszíne a „paranoid manifesztációknak”: a kalapharapásoknak és szagulásoknak. Esti Kornél pirulva nézte volna ezeket az extrovertált akciókat, amelyeknek híre aztán bekóborolta Pestet. Pedig nem volt vicc egyik sem, hanem valami vakmerő, hazárd játék. Ez a kockázatkeresés, a groteszk szereplések egyik szülője aztán maga alá temette a hazardőr éhezőművészből íróvá s utóbb kabarészóvivővé, színházigazgatóvá, főszerkesztővé súlytalanodott „marha Bélát” – amint Vas István mondta –, aki „az egyetlen zseni köztetek”.

Megjelenik a kötetben a béna Ferenczy Béni, akinek sugárzásában otthon érezte magát Pilinszky és Vajda Miklós, és persze szerettei: Rembrandt, Velázquez, Cézanne. A mindmáig legemberibb Petőfi-szobrot, Ferenczyét gipszben tartotta a teátrálisan reprezentáló kor. (A hozzá tartozó fenyegető levelet pedig bizonyos „Révai Józsi” írta alá, a Moszkvából ismert emigránstárs.)

Micsoda század volt! És micsoda sorsok, emberek!

(Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon. Portrék. Magvető Kiadó.)