A szerelmes levél hálátlan műfaj: ezúttal mi nem a címzettjei vagyunk, csupán olvasói. (Mintha vakablakon néznénk ki s be.) A műfajba nagy írók, költők és múzsáik is belebuktak. A nyilvánosság emelt szintű bajnokai is elvéreztek az intim csatatereken. Vagy – ami sokszor rosszabb – cukorrá olvadtak, selypegtek, cirókáltak.

A racionális, intellektuális Simone de Beauvoir szerelmi levelezése is zavarba hoz. Nelson Algrenhez, a chicagói írótárshoz szóló rajongás, a becézések áradata („Imádott Krokodilom!”) feszengésre késztet. („Miért tagadjam meg magamtól az érzelgősséget és az ostobaságot a férfi kapcsán, akit szeretek?” – kérdez vissza hetykén.) A gyűjteményes kötet derekán, amikor már hűl a nászi ágy, s a libidó kizárólagosságán túl megjelenik az irónia, a párizsi világ szélesebb színpada a maga egészen különleges fellépő gárdájával (Sartre, Queneau, Koestler, Cocteau, Camus, Gide, Genet), csökken a hév, s nő a levelek informatív értéke.



Az egzisztencialisták jelentős szereplői voltak a századnak, viszonyaik, veszekedéseik, vágyaik hozzátartoztak hátterükhöz s így műveikhez is. A filológiának feltétlenül dolga van velük, de lekötik az érdeklődő olvasót is.

Van azonban e belső történéseken túl még valami történelmi-társadalmi különlegesség is e sokszor naplószerűen részletező és őszinte levelekben: amikor arról olvasunk, hogy a francia írók, művészek közt miféle pánik tört ki 1950-ben. Elkerülhetetlennek látták a háborút, s felismerték: az Atlanti-óceánig minden a szovjet tankok hatósugarában fekszik. Brazíliába készültek menekülni a veszendő vén Európából. A chicagói embert arra biztatták: tartalékoljon nekik is dollárt, hisz a franknak a vörös roham után úgyis annyi...

Bolond világ. Ez az az idő, amikor a Magyar Néphadseregben így vezényelték a kiképzésben a célra tartást: „Cél a szökellő amerikai katona melle közepe...”

Hát ennél még a szerelmes levél is jobb, szívhez szólóbb, elismerem.

(Simone de Beauvoir: Amerikai szerelem. Levelek Nelson Algrenhez. Fordította Szécsi Noémi. Jaffa Kiadó.)