Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Kezembe került Eva Menasse remeke, a Vienna, amelyből megtudtam, hogy család ellen nincs orvosság.

Úgy esett, hogy az elmúlt hetet egy barátságos vírus társaságában töltöttem, ágynak dőlve. (Mindketten nekidőltünk az ágynak, és örömmel jelenthetem, hogy a vírus föl se kelt belőle.) Ebből aztán hét mérföldes rosszkedv következett egyfelől, másfelől meg a heti kötelező múzeumlátogatás hiánya.

Jolsvai kolléga persze megígérte, hogy elmegy helyettem (ha felsorolnám, mennyi mindent ígért meg idén, amiből éppúgy nem lett semmi, mint azokból, amiket tavaly meg tavalyelőtt ígért meg, nem jutna hely másra), de ehelyett, látják, a Tábori úr könyvét olvasta csak, s aztán távozott, mint aki jól végezte dolgát.

Ilyen esetekben csak a családregény segít.

Alapesetben a Buddenbrookokat szoktam abszolválni, vagy a Befejezetlen mondatot fejezem be. Most azonban kezembe került Eva Menasse remeke, a Vienna, amelyből megtudtam, hogy család ellen nincs orvosság. Továbbá, hogy a huszonegyedik század elején (a munka 2005-ben jelent meg, azóta tucatnyi nyelvre fordították, magyarra Sarankó Márta – kitűnően) is lehet klasszikus, háromgenerációs családregényt írni (megadva persze a posztmodernnek is, ami neki jár, de csak mértékkel).

Megtudtam azt is, milyen lehet egy zsidó apa és egy katolikus anya gyermekeként születni a két háború közötti Bécsben, egy elhúzódó bridzsparti és – ezzel összefüggésben – egy szőrmebunda közepén. Hogy milyen volt a „fogadott gyerekek” élete egy angol kisvárosban a háború alatt. Hogy ki a világ legügyetlenebb bűnözője, és hogy özvegyének jár-e a szőnyeg, vagy sem. Hogy miért az Arsenal a világ legjobb csapata, és hogy a legújabb nemzedék – kuzinok, unoka- és egyéb testvérek – mit tud kezdeni a szertefutó családi legendárium szálaival.

És főleg azt tudtam meg, hogy milyen az, ha egy ilyen istenáldotta tehetség kezd nekünk mesélni, mint Eva Menasse.