Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Valamikor a hetvenes évek közepén betévedtem Czine Mihály késő délutáni szemináriumára a pesti bölcsészkaron. „Határon túli magyar irodalom”, ez volt a címe, és bár volt némi politikai izgalom benne (ekkoriban az itt tárgyalt művek többsége még nem jelent meg – igaz, kapható volt – Magyarországon, s a korabeli hatalom tabu témának tekintette Trianon minden következményét, a kisebbségi magyar irodalmat is ideértve), mégis csak néhányan látogattuk rendszeresen.

Czine tanár úr nem ragadt le a hagyományos műelemzéseknél, ízes szabolcsi nyelvén jókedvű anekdotákba oltotta mondanivalóját, személyes élményekkel fűszerezve rajzolta meg a szerzők portréját és a történetek helyszíneit. Az ilyen szemináriumokon az volt a szokás, hogy a félév első óráján mindenki választ magának egy könyvet, amelyet aztán előolvas, amelyről beszámol. (Elvileg mindenkinek mindent kellett olvasnia, s a vizsgán mindent tudnia. Elvileg.) A felsoroltak között volt egy író, akinek a nevét sem hallottam korábban: Gion Nándor. Gondoltam, itt az ideje, hogy megismerkedjünk. Elvállaltam az épp akkor megjelent Virágos katonát.

És ebből a véletlen találkozásból évtizedre szóló rajongás lett. Elvarázsolt a szenttamási történet, az egyszerre vaskosan valóságos és tündéri alakok (dúsított realizmus, mondotta erről a szerző – mit sem tudtunk még akkor García Márquez mágikus realizmusáról!) egész sora, a szöveg sűrű szövése és a mikszáthian áradó mesélőkedv. Alig tudtam kivárni, hogy sorra megjelenjenek a tetralógia további kötetei is, hogy végigkísérhessem a főhős, Rojtos Gallai István élettörténetét.

Most, hogy a Noran az életműsorozat részeként kiadta Gion összegyűjtött elbeszéléseit, most látja csak az ember, mennyivel sokszínűbb, mennyivel gazdagabb ez az életmű az ismert regénysorozatnál. Még ha az elbeszélések egy része szorosan kötődik is a szenttamási világhoz: vázlatként és kiegészítésként.