Hetilap kereső

Erdélyi S. Gábor írása

Nagyra vagyunk mi ezzel a modern korral, globalizmussal meg információs társadalommal. Pedig tudtak efféléket őseink is.

1839. január 7-én jelentették be a Francia Akadémiának, hogy egy bizonyos monsieur Daguerre „feltalálta a fotográfiát”, és február 2-án már a Hasznos Mulatságok című pesti lapban írtak róla. A technika is gyorsan terjedt: 1847-ben csak Párizsban kétezer kamerát és félmillió lemezt adtak el!

Így aztán nekünk is van igazi dagerrotípiánk Petőfiről (Egressy Gábor készítette). Kossuth Amerikában állt lencse elé, Vörösmartyról talbotípia készült (részletek a szóban forgó könyvben), gróf Csekonics lóháton fényképezkedett, az esetlen. Az öngyilkos Teleki László teteméről készült az első rendőrségi felvétel.

A fotográfia besorolt a mindennapi dolgok közé. Lett olajfestményt pótló portré polgári szalonokban. Lett festők vázlat helyett használt segédeszköze (Barabás Miklós, Rippl-Rónai, Corot, Courbet, Degas). Sajtófotóként képes hetilapok slágere. Útlevélben, igazolványban személyi azonosításra szolgáló államigazgatási ábrázolat. Az elöröklött festészeti témák (tájkép, csendélet, arckép) után a pillanatfelvétel valóban az időt ragadta meg, másik dimenzióban működött.

A privát fényképezés is rohamosan terjedt. Jött a Kodak, majd a Leica. Mindennapos lett az ember a felvevőgéppel: egy pillanat milliós variációjával. A fény által, az árnyék által, mint a szociofotókon, parlamenti vagy harctéri tudósításokban, forradalmi égzengések közepette. (A két világháború között Magyarországon mintegy 300 ezer kamera működött.)

A fénykép őriz meg bennünket a legközvetlenebbül. Arcvonásainkat, tárgyi környezetünket, öltözködésünket, lakásunk képét, utazásainkat, tragédiáinkat, családi ünnepeinket.

A fénykép történelmi forrás. Az analóg mindenképpen. A digitális felvétel, amely az utólagos kreativitásunknak szinte korlátlan teret és időt ad, más kérdés. Másik könyv témája.

(Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Osiris Kiadó.)