Hetilap kereső

Berkó Pál írása

Ifjan lázasan kutatja az ember a tárgyak működésének mélyebb összefüggéseit. Később csillapodik ugyan a mindent szétszerelés dühe, ám csak jó tudni, hogy a bennünket körülvevő, naponta használt dolgok miként működnek, hogyan is váltak olyanokká, amilyeneknek ma ismerjük őket. Köztük például a legegyszerűbbek egyike, a pesti villamos.

A Budapest tömegközlekedését bemutató retrosorozatban a Közlekedik a főváros és a Buszos könyv után harmadikként megjelent a Számos villamos. Évfordulós kötet. Száz éve ugyanis annak, hogy az addig színes táblácskákkal jelölt budapesti villamosjáratokat – nyilván a még szabad színkombinációk megfogyatkozása miatt, hiszen volt belőlük akkor már vagy harminc! – számokkal kezdték jelölni. Ez lett a kötet rendező elve: az 1-estől a 118-asig veszi leltárba a megszűnt és ma is létező vonalakat. (No jó, szerepel benne egy kakukktojás is, a 120-as, de a megfejtés öröme legyen az olvasó jutalma.)

A könyv komor számvetés is egyben, hiszen miközben járatról járatra elmeséli a budapesti villamosozás históriáját, megismerjük a vágányoknak helyet adó városrészek, utcák történetét. Óhatatlanul persze a járatfelszámolások szomorú ténye is ott sorjázik a könyv lapjain. Gondos levéltári kutatások és cégtörténeti ásatások eredményeként megismerhetők a fővárosnak azok az időszakai, amelyekről könnybe lábadt szemmel mesélnek – vagy csak egy régi slágert dúdolnak – a szülők, nagy- és dédszülők. Mert a villamos nem egyszerűen jármű: színével, formájával, a maga sajátos zajaival a város képének, Budapest hangulatának meghatározó eleme is.

Ennek a könyvnek szaga van: Budapest-illata. Olyan, mint egy képes, nosztalgikus időutazás, amelyhez nem kell huzatos peronokon ácsorogni, zsúfolt kocsikban szorongani, kalauz/ellenőr elől menekülni, csak kényelmesen hátradőlni a karosszékben, és már indulhat is a tuja.

(Legát Tibor–Nagy Zsolt Levente–Zsigmond Gábor: Számos villamos. Jószöveg Műhely Kiadó.)