After... Valamiféle világvége után vonszolódik együtt apa és fia az úton. Hogy atomháború után vannak-e, vagy csillagkatasztrófa után? Mindegy is. A lényeg: „sivár, néma, istentelen táj”, „hamu szitál a láthatatlan égből”.

A lakatlan világ rájuk maradt. A kirabolt benzinkút, a leégett város, az összeaszalódott holttestek. Néptelen, üres, árutlan bevásárlóközpontok. Temetetlen holtak. Fekete vizek. Meddő ártéren állnak még a motelek reklámjai. Mintha élne valaki. S ha igen, neki van odakészítve a maguk előtt tolt bevásárlókocsi tetejére – amelyben minden vagyonuk van – a pisztoly. Két tölténnyel. Meg maguknak is, ha úgy fordulna, hogy meg kell tenni.

Az útnak, amelyen a hidegben, a hamuban, a hegyeken át a tenger felé vonszolódnak elszántan és magányosan, nincs célállomása. Talán csak egy illúzió van a végén, hogy mégis akad valahol egy part, ahol kék a víz, és látszik a nap. Régen kék volt – emlékszik az apa.

Keserű regény, emészthetetlenül keserű. Nincs múlt, nincs jövő, nincs hit, remény, szeretet, nincs itt pengő cimbalom, zengő érc, nem szólalnak meg az angyalok sem a maguk nyelvén. Hamu van. És por.

Nincs neve az apának, nincs a fiúnak. Csak szerepeikben léteznek. Egymáshoz való viszonyukban. Igaz, más orientációs pont nincs. Vagy ha mégis, akkor az ellenség. Megbízhatatlan. Ismeretlen. Rabló. Gyilkos. Emberevő.

A párbeszédek kopárak, monotonok, rögtönzöttek. („Semmi sem maradt, amiről beszélni lehetne.”) A szöveg lepusztult, redukált, tragikus. Ahogyan körben a világ.

A mindenféle előkelő irodalmi díjakkal kitüntetett mű szerzője végtelenül komor könyvet írt ismét. A Nem vénnek való vidék, a Véres délkörök tragikuma után tán itt valamicske remény mégiscsak marad: a fiúé. A tüzet hordozóé. Ám nehéz megítélni mindennek az esélyét egy apokalipszis után. „A hulló pernye fátyla mögött.”

(Cormack McCarthy: Az út. Fordította Totth Benedek. Magvető Kiadó.)