Hetilap kereső

Bölcs István írása

Azt írják ki legelébb a fekete vászonra: 1933. És nehéz léptű masírozást hallunk. Elég egyértelmű gondolatátirányítás. Aztán mégsem csizmák porosz parádéját látjuk, hanem poros bakancsok vonszolódását. Mindegyik felett bilincs, csíkos nadrág. Rabok.

Mindegyik felett bilincs, csíkos nadrág. Rabok. Egymáshoz láncolva kéz, láb és minden fogoly is. Ettől súlyos minden lépés. Már látjuk. És elkezdődött a történet, amelynek főhőse az amerikai Rózsa Sándor, aki elveszi a fényes bankok pénzét, otthagyja a szegényekét, cicázik a zsandárokkal, zsarukkal és a szép ruhatároslányokkal. Szabadnak mondja magát.

A közeli képek miatt (operatőr Dante Spinotti) nem látjuk át az átlátnivalókat. Nem igazodunk el. Tán nem is fontos, hogy az éjszakában ki lő kire, kinek a kezében ráng a sorozatlövő, kit árul el a torkolattűz. Egyik, mint a másik. Még a fődetektív és a főgengszter is hasonlít.

A Közellenségek nem tartozik bele abba a néhány tucat vagy néhány száz filmbe, amelyet mindenképpen meg kell nézned az utolsó töltény előtt. De mint minden professzionális igénnyel készült filmben, benne van az a három-négy nagy jelenet, amelyre emlékezni fogsz. Amikor bepöfög a vonat a chicagói állomásra (közeliben), és leszállnak a szögletes állú detektívek, akikből éppen Dilinger rosszvoltából lesz majd szövetségi bűnüldöző testület (FBI). Ennek nem szűnik meg az illetékessége a belső államhatároknál, hanem az Indianában elővett pisztolyt Wisconsinban is elsüthetik. És ebből még sok minden következik majd.

Megfog, amint az első eligazításon végignézheted a kopók figuráit. Nagyjából mindről tudnál egy novellácskát írni.
Megmarad, ahogyan a harmincas évek öreg autói suhannak menekülőben, amint egy vad és fülfájdítóan kíméletlen lövöldözés után egyszer csak megszólal a csend az erdei úton.

Tudva van, amit tudni illik. (Rendezte Michael Mann, főszerepben Johnny Depp.) Tán a történet lehetne mégis megindítóbb: az árva gyerek voltam, bankrabló lettem motívumkincsnek szegényes. A katarzis a ruhatárban maradt.