Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Sok minden jutott már osztályrészül a múzsáknak – halhatatlanság, például, hogy csak egyet említsünk –, de olyan művészeti díj, melyet nekik alapítottak volna, tudtommal mindeddig nem létezett. Idén augusztus ötödikén adták át az első Krisztina-díjat, melyet az alapítók Gyémánt Krisztináról neveztek el, s melyet mostantól minden évben Krisztina napon nyújtanak át az azévi győztesnek.

Annak, aki a kuratórium szerint a legtöbbet tette férje (felesége, párja) művészi kibontakozása érdekében.

Mit mondjak, ideje volt: mint ahogy ideje volna annak is, hogy valaki megírja a múzsák művészettörténetét. Lenne, bizony, csodálkozás. Hogy hány, de hány alkotás nem született volna meg a múzsák segítsége nélkül. Ha nem biztatnak, javasolnak, rajonganak, kritizálnak, ha nem állnak modellt, mérnek lázat, sütnek húst, ha nem mosolyognak, simogatnak, ölelnek.

És mégis, mindeddig senki sem gondolt rá, hogy (efféle intézményes formában) elismerje őket.


Aki ismerte Gyémánt Krisztinát, tudja, senki sem méltóbb nála arra, hogy e díj névadója legyen. Nála életforma volt a múzsaság, ihlette, védte, vigyázta, inspirálta, menedzselte, szerette azt a férfit, akihez életét kötötte. Nem volt gondolata, tette nála nélkül. Múzsaként élt, és úgy is halt meg. Fiatalon és ragyogóan: eltűnt, mint az ókori istenek, hogy tovább éljen férje vásznain, az emlékezetben és ebben a díjban.

Melyet első ízben Fehér László festőművész felesége, Geisler Edit kapott az idei Krisztina napon. Akit külalakilag jól ismerhet minden magyar tárlatlátogató, hisz elmaradhatatlan szereplője férje vásznainak és a művészeti élet eseményeinek – mindig ott láthatjuk a művész oldalán. És akit kicsit jobban megismerhettünk a díjátadón: olyan kedves, szellemes, szerény és mégis önbizalmat árasztó beszédet rögtönzött a díj átvételekor, hogy már ebből láthattuk, jó kezekbe került Benedek György Krisztina-plakettje.