Hetilap kereső

Kelecsényi László írása

Vannak ilyenek egyáltalán? Hiszen még sztárok sem igen létezhettek a magyar filmben a második államosítás után. Karádyt emigrációba, Mezei Máriát a Liliputi Színházba, a többi polgári származékot is mellékvágányra szorította a kulturális tervgazdálkodás, amelyet inkább rablógazdálkodásnak kellene nevezni. Jávor is emigrált, és csak meghalni tért haza. Páger visszatérése ellenben diadalút lett. Őt viszont egyáltalán nem lehet macsónak tekinteni. De kik a macsók a magyar filmvásznon? Erre keresi a választ KELECSÉNYI LÁSZLÓ.

Magyar macsók tulajdonképpen nincsenek – a filmvásznon legalábbis. A nemzetközi példákból lepárolható meghatározás értelmében hol vannak mifelénk azok a filmhősök, akik „minden nővel szemben mindent és még annál is többet megengedhetnek maguknak”? Azaz talán volt legalább egy ilyen filmalak: Bessenyei Ferenc a Dúvad címszere-pében gázolt keresztül testeken, lelkeken, de el is érte a szocreál dramaturgia büntetése, a történet végén lelőtték. Manapság talán Csányi Sándorra lehetne rátenni ezt a címkét, noha ő jóval több bájjal hódít a vásznon, mint a Nemzeti Színház egykori bölénye.

Akikről itt szó lesz – bár színpadokon is termett számukra babér, nem is kevés –, azoknak kultikus hírét a mozgókép (a film és a tévéképernyő) alapozta meg. Hosszabb névsorolvasást lehetne tartani a 20. század második felének hazai színésznagyságaiból, akiket nem neveztek ugyan „királynak”, mégis uralkodói voltak a teátrumnak, olykor-olykor – nem is kevésszer – a filmvásznon is hódítottak. Alfabetikus sorban lapozzuk föl a sárguló osztálykönyveket: Bárdy György, Básti Lajos, Darvas Iván, Gábor Miklós, Kállai Ferenc, Kálmán György, Mensáros László, Ráday Imre, Sinkovits Imre, Somlay Artúr. Sztárokká nem lehettek, mert koruk egyenlősdije nem tűrte a hisztérikus külsőségeket, a szenvedélyes rajongást – meg aztán a magánéletük sem adott alapot ilyesmire. Ők csak héttől tízig voltak színészek (a Hamlet esetében fél tizenkettőig). Nem az életükkel játszottak, nem kockáztatták olykor az egzisztenciájukat. Nem lett belőlük embléma, titkos szent, emlékükre nem alakítottak rajongói köröket. Rossz esetben el is felejtették őket: tessék megkérdezni nem egy mai tinédzsert, hanem egy a Színművészetire felvételizőt, mit tud Bástiról – legföljebb ha Juli jut eszébe, de nem a Lajos.

Jelkép, szellemi védjegy, egy-egy korszak nemtője volt a maga idejében Soós Imre, Latinovits Zoltán, Cserhalmi György. Tehetségük beleépült a korba, alakmásuk kifejezett valamit az immár történelemmé vált évtizedekből. A szocializmus éveinek sztárjai voltak, pontosabban lehettek volna, de a mindent nivelláló társadalom nem tűrt ilyet. Aki ideig-óráig mégis efféle szerepbe került, megnézhette magát (gondoljanak csak Bara Margit vagy Krencsey Marianne sorsára). Jellemzője ennek a típusnak, hogy a filmvászon teremtette meg azt a szellemi arcélt, amely aztán végigkísérte pályafutását. Bármennyit játszottak a rivalda előtt, esetleg nem is szerették a filmezést, mégis a mozgókép rajzolta meg karakterüket. Néhány film a sok vagy a nem is olyan sok közül alakította ki a figurát, akiért rajongani lehetett.

Soós Imre tragédiájának magva, hogy egy szellemi nagytakarítás után, a jobboldalinak minősített és a polgári színjátszáshoz sorolt színészek valóságos és képletes száműzetése idején robbant be a pályára. Már tizennyolc évesen felvevőgép előtt állt, a Talpalatnyi föld egy villanásnyi epizódjában. Akkor jött el a népi tehetségek különös forradalma. Mert igaz, hogy az új politikai kurzus szellemi pápái két kézzel kapdostak a szántóföldről vagy munkapad mellől érkezők után, s lökték őket színpadra és kamera elé, de többségük megállta a helyét. Nem is akárhogyan. Horváth Teri és Szirtes Ádám lettek ennek a korosztálynak az állócsillagai (ötéves késéssel pedig Törőcsik Mari), akik szerencsésen túlélték az őket pályára állító korszak politikai démonait, ám mindvégig elkísérte őket az a fajta intellektuális gyanú, hogy nem egészen önmaguknak köszönhetik a sikereiket.

Soós Imre is hurcolta ezt a lelki terhet. Hiába verte le háromszor is Döbrögi uramon megalázó sérelmét, a Balmazújvárosból jött, nehéz sorsú szegénylegény mégsem győzött. A Lúdas Matyi után, a sematizmus tombolásának rövid, ám annál rombolóbb éveiben sorra kapta az átlátszó papírfigurákat, a népámító lózungokkal operáló, velejéig hazug filmek fő- és mellékszerepeit, amelyeket hálás hittel el is játszott. Ez a három-négy év többet ártott tehetségének, mint az élő klasszikus színibölények lenéző megvetése. Aztán jött a Körhinta, s mindent egy csapásra helyre tett; Soós Imre felmutatta a Bíró Máték igazát. Izzott, küzdött, szeretett. Mást, jobbat akart a régi paraszti élet helyett, és el is hittük neki, hogy a világ megváltoztatható. A pálya csúcsa lett ez a szerep; 1955 őszén forgatták, amikor egy másik kontinensen, egy másik, ok nélkül lázadó filmszínész kortársa sportkocsijával elindult végzetes útjára. Soós Imre még két évig élt. 1957 nyarán ment el – tisztázatlan körülmények között, önként vagy nem egészen önként válva meg az élettől. Bíró Máté győzött, de Soós Imre mintha nem kapott volna meg valamit az élettől. Azt a valamit, „ami nincsen sehol”, mégis nagy szükségük volna rá azoknak, akik nem magukban keresik az önigazolást. Mindenesetre ő nyitotta meg az ötvenes évek elején a szuicid hírességek sorát. Követte őt Gellért Endre, majd nemsokára Sarkadi Imre, a Körhinta írója.