Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Magyarnak lenni jó. Jó nyári napban, téli szélben, hajnalban, s ha hull a hó. Jó a rakodópart alsó kövén ülve, nézve, hogy úszik el a Szent Korona meg a dinnyehéj.

Jó a külvárosi aluljáróban, ahol csütörtök délelőtt szintetizátoron merengőn játssza valaki a székely himnuszt. Magyarnak lenni jó, amikor néhány prímás összehajol, és Lakatos Róbert a koncertmester, a primus inter primas.

Amikor Pál István „Szalonna” boldogan, kerekedő csíkos öltönyében, vonóval a kezében, Dresch Dudás Mihállyal együtt népdalt énekel, mulatva, szabadon, mint Jávor Pál hajdan (Jávor Pál „Szalonna” – ha szabad így kifejeznem magamat, noha képzavar). Amikor az elektromosgitár-prímás, Both Miklós diktálja hangszerén a népzenét, Balogh Kálmán meg készségesen követi, beéri, lehagyja, bevárja cimbalmon. Amikor tehát örömzene és megannyi élmuzsikus munkaversenye és versenyműve hallik, és amikor rock és népzene leng, mert lengeti a szél. Amikor nem kérdés, hogy mi vagy ki a magyar, hogy ki az ősi, mi az eredeti, mert csak egy számít: hogy valamiben prímások legyünk. És úgy, ahogy nekünk tetszik.

Egy szó, mint száz, magyarnak lenni mindenhol jó. Jó a rakodópart alsó kövén ülve, és jó a külvárosi mélyben. De a legjobb itthon. Ha szabad így kifejeznem magamat. (Rendhagyó prímástalálkozó. Énekelt Korpás Éva és Herczku Ágnes.)