Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Az eső tehet az egészről. Nekem ugyanis csak az volt a tervem, hogy megnézem a Váci Értéktárban nemrég nyílott kiállítást a Forte gyár történetéről.

Ámde a bejáratnál szabályosan beleakadtam egy éppen kezdődő Nagy Bandó-műsorba. Annak pedig az volt a története, hogy az eső bekergette a széles kapualjba az eredetileg az udvarra tervezett produkciót.

El lehet képzelni azokat az állapotokat: székek egymás hegyén-hátán, szülők, gyermekek ugyanúgy, a nem létező színpad maga a bejárati kapu, ahol időnként mit sem sejtő érdeklődők tűnnek fel, odakint pedig zuhog az eső. Nem vagyok mai napság a gyerekműsorok elkötelezett látogatója, de gondoltam, ezt már csak megnézem magamnak, hogyan vágja ki magát ebből a csávából a Bandó.

Lenyűgöző volt, annyit mondanék. Mesélt, szavalt, játszott, énekelt, vezényelt, szórakozott és szórakoztatott. Történeteket mondott azokból az időkből, amikor még Nati lányának épített hóembert a szegedi Kocka utcában, meg a közelmúltból, amikor már a kis unokájának mutatta büszkén a pocakját. Elmesélte, hogyan születtek a versek, beszélt a megzenésítések irányairól, feladatokat adott (rímeket kellett kitalálnunk például, és szamárfület mutatnunk, ritmusra), és néha, egy-egy anekdota erejéig, a humorista is előbújt a nagyapai köpenyből.

Bevallom, régóta kedvelem Nagy Bandó Andrást, mert – bármibe fogott is az évtizedek során – mindig meg tudta őrizni ebben az uniformizálódó világban a saját arcát és emberi értékeit. Most azt is bebizonyította, hogy gyermeki énjéből is sok mindent megőrzött. S hogy játékos verseiben weöresi magasságokba képes emelkedni.

Makacs a fakacsa, csak ennyit mondanék.