Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Louis Armstrongra emlékezett a Benkó Dixieland Band múlt héten a Müpában: az indok a százötvenedik évforduló volt (az úgy jön ki, hogy száztíz éve született, és negyven éve halt meg), de persze a zseniális Satchmo emléke minden külön indoklás nélkül megidézhető. Különösen Benkóéknak, akik ezer szállal kötődnek az armstrongi zenéhez, és a New Orleans-i muzsikus megannyi sikerszámát tartják régóta (nem egyet több mint ötven éve) repertoárjukon.

Mindazonáltal ez az este nemcsak egy „szokásos” Benkó-koncert volt: a zenekar gondosan felkészült az emlékestre, a koncert íve (ritmusa, sőt látványa is) remekül fel volt építve, a zenekar minden tagja és mindhárom vendégművész (Micheller Myrtill, Berki Tamás, Papa Fleigh, alias Forgács László) elég lehetőséget kapott, hogy „kiragyogjon a karból”, és a nézők is elégedetten távozhattak a csaknem háromórás koncert végén. Azok is, akik ritkábban hallják őket, és azok is, akik gyakrabban. Itt volt sok visszatérő sikerszám, és voltak a mai estére hagszerelt újabb darabok is. Ha mégis ki kell emelni valakit (nem kell, de azért én kiemelek), az Szalóky Béla legyen. A fiatal trombitás, a mai magyar dzsessz egyik legismertebb alakja (nem egy színpadon és bandában feltűnik mostanában) nemcsak azt bizonyította, hogy pompásan beilleszkedett a Benkóba, nemcsak azt, hogy hat hét alatt bármely hangszeren képes megtanulni játszani, hanem azt is, hogy a nagy Armstongnak is méltó utóda.