Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Nem tudom, önök hogy vannak vele, nekem ez a Babits-ház ott Esztergomban, a hegyen egyre magasabbnak tűnik. Na, nem a ház maga, hanem a hegy. Valahányszor megmászom (úgy tízévente egyszer), mindig jobban elfáradok: és ilyenkor hosszan elgondolkodom azon, hogyan tudott a fáradt, beteg költő mindegyre felmászni ide. Íme, egy kérdés, amelyet az irodalomtörténet még nem válaszolt meg – ismerve a Babits-kutatás elmúlt évtizedekbéli eredményit (illesse dicséret Sipos Lajos professzor urat és munkatársait), jószerivel ez az egyetlen (esti) kérdés, amelyre még nem kaptunk megnyugtató választ Babits kapcsán.

De a látvány mindenképp megéri a túrát: megértem, hogy a költő annyira szeretett itt lenni. (Jó, de hogy jutott föl?) És megértem, hogy oly sok versében énekelte meg, amit látott.



Mostanában azonban már nemcsak a látványban van oka gyönyörködni a látogatónak. A házat egy esztendeje szépen felújították, rendbe hozták. (Még vendégszobát is kialakítottak benne, azt mondják, afféle alkotóházacskának használják majd – költőknek különösen édes álom eshet ott, ahol annyi koszorús poéta hajtotta álomra a fejét korábban.) És teljesen megújult a Babits-kiállítás is. Amennyire lehetett, rekonstruálták a harmincas évek állapotát (eléggé lehetett, tárgyak is maradtak, restaurálódtak, és születtek újak is korabeli fényképek alapján), aztán vannak filmek, vannak audioanyagok (van, hogy Babitsot szavalnak, van, hogy Babits szaval, és végül van, hogy Babits szaval Babitsot – tudják, a mindenséget vágyta versbe vinni, de magánál tovább nem jutott: neki legyen mondva), és vannak fotók. És akkor még nem beszéltünk a híres homlokfalról, ahol a kor legjelentősebb alkotói hagyták kéznyomukat.

Ha Esztergomban járnak, ki ne hagyják!