Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Csütörtökön reggel a szerkesztő úr felhívott, hogy küldjem gyorsan a kéziratot. Éppen valami olyasmire gondoltam, ami sokak szerint a férfi életének szégyene, és amit tőlem telhető módon és szerény sikerekkel eddig kerülni próbáltam. Ahogy mondani szokás: mert nem láttam más kiutat, dolgozni készülődtem. Így szó nélkül letettem a telefont, kinyitottam a könyvet, amelyet éjjel sokáig bújtam, hálát adtam az égnek és földi szerkesztőmnek, magamat meg megadtam jó sorsomnak.

Először ezt olvastam: Domingo, az Aida előadása előtt, öltözőjébe hívja a karmestert, mert fél, hogy a románc végén nem fogja bírni a magas b-ket. Ha így lesz, és az igényes és nyersen őszinte pesti publikum kifütyül, legalább ne lássam az arcán a sajnálkozást – kéri.

És az előadáson – mit ad Isten?! – nem bírja. Áll, lehajtott fejjel, várja a füttyöt, de helyette kitör az ováció. Mert a közönség őszinte. Ha nem ért hozzá, nem tud hazudni.

Azután meg azt olvastam: az operaházból, telefonon, lázasan, égre-földre keresik Kassai János baritonistát. Kedvenc kártyabarlangjában, az Operaklubban nincs, ám a lóversenyen elérik. Mert Kassainak mintha csak hobbikból (kártya, lóverseny, opera) állt volna az élete. És mert bármikor, bárki helyett, bármilyen szerepbe képes volt beugrani.

Este már mint Telramund áll a színpadon, az első felvonásban kardjára támaszkodva, szerepe szerint jószerivel csak komoran nézve – ám mindannyiszor rosszallóan ingatja a fejét, amikor Henrik király felől borzalmas hangokat hall. Így elrontani az ember hobbiját!

Szóval az éjjel és csütörtök délelőttöm, köszönöm, jól telt. Az orvost, vizsgázott futballbírót és nagy dirigenst: Lukács Ervint olvastam zenészekről, zenéről, az opera-előadás születéséről, némelykor megrázó, de mindig elegáns életéről – ne hagyják ki!