Hetilap kereső

Kriston László írása

Két Oscar-díjas ritka egy családban. Még ritkább magyar gyökerű famíliában. A Miskolcról Londonba elszármazott Emeric Pressburger – Pressburger Imre – 1942-ben kapta az aranyszobrocskát A 49. szélességi fok legjobb eredeti történetéért. Évtizedekig közösen alkotott Michael Powellel. Már nem élhette meg, hogy unokája, Kevin Macdonald szintén Oscart nyert: 2000-ben jutalmazták az Egy nap szeptemberben dokumentumfilmjéért, amelyben a ’72-es müncheni olimpia túszdrámáját dolgozta fel. S bár Kevin dokumentaristának tartja magát, ő rendezte – egyebek mellett – Az utolsó skót királyt és A dolgok állását is. Idén mutatták be a mozik A sas című történelmi kalandfilmjét, amelyet Magyarországon forgatott. KRISTON LÁSZLÓ interjúja.

– Nagyapja – Michael Powell alkotótársaként – a brit film kimagasló egyénisége volt a negyvenes-ötvenes években. Milyen személyes emlékeket őriz róla?

– Tizenkét éves koromtól látogattam őt rendszeresen. Akkoriban már visszavonultan élt Londontól északra, egy aprócska kertes házban, amelyet régóta a „cipész odújának” hívtak a helyiek. Azért költözött ide, mert az egyik leghíresebb filmje a Vörös cipellők volt. Úgy gondolta, Isten üzent neki: itt kell élnie. Amúgy a hetvenes évek végén, amikortól is sokat tartózkodtam nála, már teljesen elfeledettnek érezte magát: új „filmszelek” fújtak, rossz ízlésűnek tartották az alkotásait.

– Martin Scorsese újra felfedezte a Powell-Pressburger alkotópáros életművét.

– Kétségtelen: a filmjeikért Scorsese, sőt George Lucas és Francis Coppola is egyszerűen meg voltak őrülve. Scorsese az egyik korai alkotásában, a Boxcar Berthában – amely a harmincas években, a gazdasági világválság idején játszódik, s a vonatokon potyázó hobókról szól – a két fő nincstelennek Emeric Pressburger és Michael Powell nevet adta. Mivel a filmben sosem hívják őket a nevükön, ez csak a stáblistából derül ki. Scorsese később, egy londoni útján kérdezősködni kezdett a két rendezőről, tud-e róluk bárki bármit is, mert szeretne velük találkozni. Senki nem tudott semmit, azt sem, élnek-e még. Ám Scorsese végül mégis rájuk talált. Nagyapámat különösen meghatotta, hogy húsz esztendő múltán ismét keresték szakmabeliek, s dicsérték. Csakhogy beszédkészsége idővel megromlott, már ritkán vállalt nyilvános szerepléseket. Powell viszont újra „kivirágzott”, mentorként dolgozott Coppola stúdiójában. Lassanként a kritikusok is átértékelték a Powell–Pressburger-páros filmjeit: rendhagyónak találták őket.

- Nagyapja miatt választotta hivatásának a filmkészítést?

– Csak közvetve. Újságírónak készültem, ám amikor diplomáztam, éppen recesszió volt Angliában, nem kaptam állást. Nekiültem hát megírni nagyapám élettörténetét. Ehhez tanulmányoznom kellett a harmincas-negyvenes évek filmjeit, elhelyezni Michael és Emeric műveit világviszonylatban. Közben feléledt bennem a szenvedély a mozi iránt. Azt nagyon sajnálom, hogy nagyapámmal együtt sosem néztem filmeket. Sokat tanulhattam volna az ő meglátásaiból. Aztán portréfilmet forgattam róla, részben Magyarországon. Nem sikerült valami jól, de „rákaptam” a dologra: dokumentarista lett belőlem.

A Sas, Kevin Macdonald filmje (előzetes):



(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra XXIII. évfolyamának 45. lapszámában, melynek nyomtatott vagy digitális kiadását itt megrendelheti.)