Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Borsos József életét és művészi pályáját mutatja be a Nemzeti Galéria gazdag kiállítása. Azét a Borsos Józsefét, aki szinte gyerekként kezdte festői pályáját (klasszikus művek másolásával, a kor szokásainak megfelelően), aztán Bécsben lett a biedermeier életképfestészet egyik legnépszerűbb alakja. A negyvennyolcas forradalom idején dolgozott itthon is (elkészítette az országgyűlés híres pillanatképét, amikor a diéta éppen lelkesen megszavazza Kossuth pénzügyminiszter kétszázezer újoncos törvényjavaslatát, valamint a Nemzetőr című portrét, melyet sokan, sokáig Rottenbiller Lipót arcképével azonosítottak – mint most megtudtuk, tévesen), aztán az erőviszonyok változtán visszament Bécsbe, és ott gyászba öltözött osztrák katonaözvegyeket festett (inkább arra volt igény, mint nemzetőrökre), majd az arisztokrácia kedvelt portréfestőjévé válik, képein komoran tekintenek a jövőbe a történelmi nevek viselői, kik (nem is mellesleg) megannyi ékszert is viselnek, fontos üzenetként az utókornak.

A hatvanas évek fordulatot hoznak Borsos József pályáján: hazatér, és fotográfus lesz. Portréfotográfus pontosabban, elegáns belvárosi szalonjaiban megfordul az élénkülő politikai élet minden jelentős személyisége – ahogy műtermi körülmények között újrafényképezi a hatvanhetes koronázás szinte minden résztvevőjét is. Aztán még egy fordulat a pályán: egy évtized múltán búcsút mond a fényképezésnek is, s a Szép juhászné vendéglő tulajdonosaként fejezi be életét 1883-ban.

A mára szinte elfeledett Borsost igazán érdemes volt bemutatni a mai nézőknek. A tárlat magas színvonalú, a rendezők alapos munkát végeztek, sok kérdésre adtak véglegesnek látszó választ, és sok eddig véglegesnek látszó választ kérdőjeleztek meg, joggal. Rehabilitálni azonban nincs kit. A látogatót az anyag arról győzi meg, hogy Borsos József ügyes mesterember volt a XIX. században, aki egy ideig festészettel, aztán fotózással, majd vendéglátással kereste kenyerét. Béke poraira.