Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

A Munkácsy-díjas pécsi képzőművésznek december elején nyílik életmű-kiállítása az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat keretében. Műveiben évtizedeken át meghatározó patentok voltak a Kádár-kor szimbólumai: sarló, kalapács, csillag. Vagy éppen a trikolór sajátos használatával fogalmazott meg ironikus rendszerkritikát. Az Érdemes és Kiváló Művész díjjal is kitüntetett alkotó több mint két évtizedig vezette a Pécsi Galériát, 2000-től öt évig pedig a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Vizuális Művészeti Intézetét. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Első generációs alkotó, vagy tradíciót visz tovább?

– Édesapám a MÁV-nál dolgozott, édesanyám könyvelő volt. Anyai nagyapám somogytúri iskolaigazgatóként barátságba került Kunffy Lajossal, a tisztes realista festőművésszel. Néha cipelhettem a vásznát, s közben magyarázott. Ez hatott rám elsőként, meg az általános iskolám rajzszakköre. Aztán a pécsi Művészeti Gimnáziumba jártam. De nem jutottam be sem a Képzőművészeti, sem az Iparművészeti Főiskolára. Két év katonaság következett. Dekorációsként buzdító mondatokat, lelkesítő képeket készítettem. Majd felvettek a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar–rajz szakára.



- Első munkáin sem érzékelhető még a tisztes realizmus.

– Pécs képzőművészeti, kulturális élete a hatvanas évektől külön világot jelentett a Kádár-kori Magyarország hivatalos irányzataihoz képest. A Párizsból hazatért Martyn Ferenc európai szellemisége, képzőművészeti ízlése erősen hatott környezetének alkotóira. Olyan művészekre, mint Lantos Ferenc, Bizse János, Solta Elemér, Kelle Sándor, Kolbe Mihály. Van, aki szerint az akkori hatalom a művészet afféle kísérleti terepének tekintette Pécset.

- Mert biztonságos távolságra volt a fővárostól?

– Másfelől Aczél Györgynek, a rendszer kulturális főideológusának 1958 és 1967 között Baranya megye, 1971-től ’89-ig pedig Pécs volt a választókörzete. A városnak lehetett egyfajta kirakatszerepe a világ felé. Még ha ez Pestről nem látszott is annyira.

- Teljes volt a szabadság?

– Első nyugat-európai utam után, ’73-ban behívtak a rendőrségre. Kérdezték: kivel találkoztam. Hazudtam valamit, mire elővették korábbi külhoni leveleim másolatát. Erre már az igazat kellett mondanom, ám következménye nem volt. Az is tény: ha – mondjuk – Jugoszláviából adtuk fel a krakkói biennáléra szánt munkáinkat, azok meg is érkeztek oda. Ha Pécsről, akkor a postás pár nap múlva visszajuttatta a küldeményt a lakásunkra. Ma sem értem, mi értelme volt ennek az egésznek.

- A tanárképzőn 1970-ben végzett. Utolsó évesként lett a Janus Pannonius Múzeum munkatársa. Hét évvel később kinevezték az akkor induló Pécsi Galéria igazgatójának. Mi magyarázza a gyors karriert?

– Múzeumi munkáim kapcsán, illetve az avantgárd művészek Pécsi Műhelyének tagjaként, szervezőjeként juthattam az illetékesek eszébe.

- Már pályájának elején olyan szimbólumokat „alkalmazott” műveiben, mint az ötágú csillag, sarló és kalapács. Mindeközben 1978-ban, majd 1980-ban is megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Díjazói nem értették, hogy ön alighanem ironizál?



– Kitüntettek, mert – gondolom – jól végeztem a feladatomat a munkahelyemen. Másfelől: az említett művek persze azoknak a hétköznapoknak az érzeteiből következtek, amelyekben éltünk. De egyéb szempontoknak is részük volt a motívumválasztásban. A pécsi múzeumban a Modern grafika ’72 című tárlaton az akkori magyar gyűjteményekben fellelhető nyugat- és kelet-európai alkotásokat mutattuk be. Ezek „begyűjtése” kapcsán fogalmazta meg Attalai Gábor képzőművész: itthon olyan munkákat kell készíteni, amelyekből feketén-fehéren kiderül: hol is születhettek. Még abban az évben készítettem egy „utcakőkirakást”: a fotók ötágú csillagalakzatot ábrázoltak, de ahogy képről képre szaporodtak a kövek, úgy veszett el közöttük a csillagforma. Világos, hogy ez jutott először eszembe. Minden általános iskolában ki volt függesztve egy Ivan Sadr-kép: „Az utcakő a proletariátus fegyvere.”

- Voltak még hasonló, konkrét inspirációk?

– Bulgáriában nyaraltunk, ahol a tengerparti napernyőkre rá volt festve: CCCP. Befeküdtünk alájuk, de hamarosan érkezett a napernyőket birtokló szovjet csoport vezetője, s elzavart minket. Nagydarab pasas volt, a szíve fölé tetovált Lenin-fejjel. Itthon az élmény hatására készült el az a képem, amely félmeztelen felsőtestű férfit ábrázol, a mellkasán „I like Bartók” tetoválással. Sokat használtam a trikolór színeit is. Az első piros-fehér-zöld képemen kenyérszeletek adják ki a trikolórt. 1979-ben készítettem, egyfelől a lengyelországi Szolidaritás mozgalom logójára hajazott. Másfelől elegem volt már abból, hogy míg bármely más országban a nemzeti lobogó része lehetett a hétköznapoknak, nálunk csak ünnepeken kerülhetett ki. Illetve március 15-én viselhettünk kokárdát – szigorúan huszonnégy órán át.



- Képeinek üzenetét a hatalom sosem vette magára?

– Motívumaim alapján nemigen találtak fogást rajtam. De azért megesett, hogy egy kiállításon levetették az egyik képemet. Csepel kerékpáron fityegő cekkert ábrázolt, benne egy kólásdoboz és az ötágú csillag. A tiltás csak növelte az értékét.

- Nyugat-európai galériákban is vannak művei, például a lyoni Kortárs Művészetek Múzeumában. Mostani életmű-kiállítását Pécsett éppen a jeles francia intézmény vezetője nyitja meg. Honnan a kapcsolat?

– A nyolcvanas évek végén került szóba az együttműködés lehetősége a Pécsi Galéria és a lyoniak között. A cserekiállítás ottani megbeszélésekor az intézmény vezetője egyszer csak előhúzta fiókjából az 1983-as fehérvári kiállításom katalógusát, s azt mondta: például ezzel az alkotóval szívesen megismerkedne. Mondtam, hogy az történetesen én vagyok. A francia kultusztárcánál szereztek be magyarországi katalógusokat, majd küldték szét hazájuk intézményeinek.

- A hetvenes–nyolcvanas években készült művei alapján egy messziről jött ember nehezen tudná eldönteni: ön baloldali művész, aki kritizálja a rendszert, vagy a rendszerrel szemben álló, erősen nemzeti szellemű alkotó.



– Akkoriban eszembe sem jutott volna így meghatározni magam. Ha nagyon muszáj, ma azt mondanám: liberális voltam, vagyok. De ezt a kifejezést mostanra úgy elkoptatták, hogy sokan már a szó hallatán is visítani kezdenek.

- A trikolórral is hasonló a helyzet, csak mások visítanak.

– Ez már egyáltalán nem érdekel. Amit erről gondoltam, azt elmondtam a munkáimmal. Kerülöm az aktuálpolitikát. Ami pedig a kultúrát illeti: az mindig csak kevesek számára volt igazán fontos. Mára pedig – a hétköznapi gondok mellett – teljesen amortizálódott.



- Visszahat ez a képzőművészetre?

– A vizuális művészetekben hiányzik a kitekintés, tájékozódás, nemzetközi megmérettetés. Néhány üdítő kivételtől eltekintve igazi beltenyészet lettünk.

- Eleinte tagja volt az Európa Kulturális Fővárosa projekt pécsi programtanácsának.

– Amelynek működését 2007-ben köszönettel felfüggesztették. Én akkor átadtam az általam készített vizuális program tervezetét. Szerintem hagyni kellett volna, hogy a város élje a maga normális kulturális életét. Azt kellett volna kiegészíteni műfajonként öt olyan kiemelt produkcióval, amelyeknek kedvéért Európa bármely tájáról ideutaznak. Más koncepció érvényesült.

- Az elmúlt években kikopott munkáiból a politikai, társadalmi tartalom. Újabb művein – egyebek mellett – női aktok vagy csupán intim részletek láthatók.

– Szépség, egyediség. Most ez foglalkoztat.