Hetilap kereső

Fáy Miklós írása

Én még hallottam Domingót – mondta valaki –, és ő annyira más, annyival több, hogy ezt a mércét a mai énekesek soha nem tudják elérni. Majd elgondolkodott, és hozzátette: de miért mondom, hogy a mai énekesek? Hiszen Domingo is mai énekes, aktív, fellép, új szerepet tanul. Közben igazgat két operaházat, most jelent meg egy könyv a vezényléséről. Domingót most már félteni szokás. Sok lesz, összeroppan, ennyit nem lehet bírni fiatalon sem, nemhogy öregen. És egyre többet beszélnek a visszavonulásáról.

Furcsa módon ő is beszél róla. De nem most kezdte, emlékszem még egy ünnepi bécsi előadásra, talán annak örömére, hogy huszonöt éve énekel a színházban. Az előadás végén arról beszélt a közönségnek, hogy már legjobb esetben is négy-öt éve lehet hátra a színpadon. A nézők persze tiltakoztak, és a jelek szerint ők tudták jobban: a huszonöt éves bécsi jubileum tizenhét évvel ezelőtt volt.


De a búcsúról azért szó van. Évek óta tudjuk, hogy készül még egy baritonszerepre, el akarja énekelni a Simone Boccanegrát, és ezzel vesz búcsút a színpadtól. Ma már azt is tudjuk, mikor énekli el ezt a szerepet. Október 24-én Berlinben. De nem kell nagyon megijedni, Berlinben még lesz öt előadás, utána átmegy New Yorkba, januárban és februárban ott énekli el hatszor, aztán visszatér Berlinbe újabb előadásokra, a nyáron megy a szereppel Londonba, de közben lesz Los Angelesben Händel-sorozat is, a Tamerlano. És ez csak a jelmezes éneklés, mert közben lesznek gálaelőadások, karmesteri feladatok, és a két operaházat is igazgatni kell. „If I rest I rust”, ez áll most jelmondatként a Domingo-honlapon. Ha pihenek, berozsdásodok.

Bolond ember. Nézem a júliusi programját. Kazahsztánban kezdett, onnét ment Baden-Badenba, majd vissza Moszkvába, Moszkvából Que `becbe, onnét Veronába, hogy megünnepelje az arenabeli bemutatkozása negyvenedik évfordulóját. Negyven éve Birgit Nilsson mellett volt Kalaf, idén februárban pedig ő nyerte el az első Birgit Nilsson-díjat, négy évvel az énekesnő halála után. Szép díj, egymillió dollárral jár, és maga Nilsson ragaszkodott hozzá, hogy az első díjazott Domingo legyen, ezzel teremtsenek tekintélyt a kitüntetésnek. Mai énekes és élő legenda, eleven múlt. Abban a különös helyzetben vagyunk, hogy nem tudjuk olyan egyszerűen azt mondani, hogy bezzeg a régi nagyok, mert a régi nagy egyben mai nagy is, Domingót saját magával kell összevetni. Bár azért, mondanám pimaszul, régebben jobb volt.

Talán tényleg jobb volt. Ma több a teher a vállán. Nemcsak magával kell megküzdenie, nemcsak a korral, az ezüst hajjal, amellyel már nehéz lenne hitelesen Don Josét énekelni a Carmenből, de nyakán a csacsika család. Legutóbbi (és remélhetőleg nem legutolsó) lemeze egészen szörnyű lett, de nem az ő hibájából: II. János Pál pápa verseire írt dalokat énekel, néhányat a gyermeke, ifjabb Plácido írt, sablonos dallamok, gyenge hangszerelések, nem született még olyan énekes a világon, aki élvezetessé tehetné ezeket a műveket, képtelen vagyok rábeszélni magamat arra, hogy harmadszor is belekezdjek a lemez hallgatásába. Ugyanakkor senki nem tudna rávenni arra, hogy elajándékozzam a lemezt. Tudom, hogy nem rendeltetésszerűen használom így a CD-t, de fontos, hogy ott legyen, hogy minél több Domingo legyen a polcon. Hátha valami átszivárog belőle.


Nem sokan tudták, és ő is csak nemrég mondta el, hogy egyszer már majdnem visszavonult. 2006-ban Tan Dun Az első császár című operájában lépett föl a Metropolitanben, és a szerep annyira megterhelő volt számára, hogy arra gondolt az utolsó előadás után: ennyi volt. Nem csinál nagy ügyet belőle, de elfáradt. Nem akar többé kimonóban, varkocsba font hajjal dühödt dallamtöredékeket kiabálni a közönségnek, kifestve komédiázni, sírni, nevetni, nevettetni, ríkatni, jöjjenek a fiatalok, vegyék ki a kezéből a stafétabotot. Szerencsére meggondolta magát, és a következő évben, hatvanhat évesen megint megtanult egy új szerepet. 2008 premier nélkül telt el, talán ezért is tanulta meg idén a Boccanegrát.

Az ember szeretné megmosolyogni, amiért ilyen elszántan építi az emlékművet maga után. 124 szerepet énekelt el eddig, más világsztároknak elég harminc-negyven is egy életre. De ő nem nyugszik: nehéz az utódoknak megkerülniük őt, alig maradt olyan szerep, amelyhez Domingón át ne vezetne út. A közönség majdnem minden operát Domingóval néz és hallgat otthon, és az új generációs énekesek, ha kapaszkodót keresnek, egy Domingo-lemezt tesznek föl. Nemcsak a kezdők és nemcsak a másodvonalasok, egy olyan eredeti és friss operasztáron, mint Rolando Villazón, is egyértelműen hallatszik, hogy a híres salzburgi Traviata-előadáshoz Domingo-CD-t hallgatott. Jól harcol Plácido a halhatatlanságért, száz év múlva is őt hallgatják majd az operában, még ha talán nem is tudják majd az emberek, hogy őt hallgatják, de így van ez jól, az előadói hagyományok csöndesen szivárognak az újabb és újabb generációkba át.

Nem is ez a fontos. Unokáink remélhetőleg Domingót fognak hallgatni, és mi leszünk a vén marha nagyszülők, akik arról magyaráznak nekik, hogy bezzeg a régiek, én még láttam a nagy Plácido Domingót a Toscában vagy az Aidában. Senkit nem fog érdekelni.

Viszont van valami, ami érdekel. Mert 2009 első fele Domingo számára viszonylag csöndes rohangálással telt el (legalábbis az év második feléhez képest), számomra mégis csupa eleven és új élmény. Egyik ismerősömtől kaptam néhány DVD-t, a Boccanegrát, amelyen még a tenorszerepet énekli, néhány régebbi előadást, köztük a Scalából közvetített Othellót, Carlos Kleiber vezényletével, Mirella Freni oldalán.


És persze az Othello az egyik legnagyobb szerepe Domingónak, az ember sokat vár tőle – de ennyit nem. Ennyit soha nem lehet elvárni. Nemcsak arról van szó, hogy milyen nagyszerű előadás. Hanem hogy el se tudtam képzelni: ezt a darabot ilyen hőfokon, ekkora erővel, átéléssel, minden pillanatában ennyire pontosan és lényegre törően elő lehet adni. És akkor az embernek nincs más dolga, mint hogy örül. Örül, hogy most él, és ilyen kortársai vannak.