Hetilap kereső

Sándor Zsuzsanna írása

Az esztéta múlt héten lemondott a Kossuth- és Széchenyi-díj Irodalmi Albizottságának elnöki posztjáról. Azt mondja: elkerüli az érintkezést azzal a kormánnyal, amely az alkotmányt papírrongynak tekinti. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

- Miért épp most mondott le?

– Betelt a pohár. Már azt is elfogadhatatlannak tartottam, hogy fideszes kultúrpolitikusok nyilvánosan megüzenték: kinek kellene Kossuth-díjat adni. De a döntésemben az „utolsó csepp” az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása volt. Ha ezt is meg lehet tenni, akkor végképp semmi garancia nincs arra, hogy a politika betartja a demokrácia íratlan szabályait. A Kossuth- és Széchenyi-díj Irodalmi Albizottság jelölései alapján a végső döntést mindig a politikusokkal kiegészült főbizottság hozza meg. A tagjai – többek között – a mindenkori miniszterelnök, a kancelláriaminiszter, a kulturális, oktatási tárca vezetője. Semmi esélyét nem láttam, hogy komolyan vennék a szakmai ajánlásainkat.

- Ön „gyakorlott lemondó”: 1999-ben, az első Orbán-kormány idején is leköszönt az irodalmi albizottságban betöltött tisztségéről.

– A Horn-kormány idején kerültem a grémiumba. A jelölési procedúrában a különféle irodalmi szervezetektől megkaptuk, kiket javasolnak a díjakra. Megvitattuk, s az általunk támogatott alkotók névsorát átadtuk a főbizottságnak. Hornék több nevet kihúztak a listáról: már ez sem tetszett nekem, erről nyilvánosan is beszéltem. Aztán a kormányváltás után az Orbán Viktor vezette főbizottság az általunk felterjesztett neveknek a nyolcvan százalékát törölte. Ezért mondtam le akkor. Majd kaptam egy kioktató levelet Orbántól: vegyem tudomásul, nekik szabad kezük van a döntésekben.

- De ha tudta, hogy ennyire átpolitizált az állami díjak odaítélése, miért vállalt 2008-ban elnöki pozíciót az irodalmi albizottságban?

– Mert úgy tapasztaltam: az a kormány nem akarja ráerőltetni preferenciáit a kulturális életre. A posztra Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kért fel. Várakozásomban nem csalódtam. Elnöklésem első évében az általunk jelölt irodalmárok közül mindenki megkapta a kitüntetést. Ajánlásainkat a Bajnai-kormány idején is jóváhagyták, csak a „kereten felül” még két személyt kitüntettek, akikről mi nem tárgyaltunk, így nem is jelölhettük őket. De ez még tolerálható arány volt. Abban a két esztendőben a hatalom alapvetően távol tartotta magát attól, hogy beavatkozzék az irodalom szakmai kérdéseibe.

- Pedig Pomogáts Béla – aki szintén tagja volt az albizottságnak – idén márciusban arra hivatkozva lépett ki a testületből: a politika a szakmát „a központi akarat paravánjának szerepére kárhoztatta”.

– Ezt már akkor nyilvánosan cáfoltam: az általam belátható két évre ugyanis tényszerűen nem volt igaz. Pomogáts Bélának valamilyen más oka lehetett a lemondásra.

- Mindenesetre az elmúlt években nem sok konzervatív, népnemzeti író kapott Kossuth-díjat.

– Kossuth-, Széchenyi- és Babérkoszorú-díjra jelöltünk – érdemek alapján, elfogulatlanul, legjobb meggyőződésünk szerint.
Ha az ön által említett jelzők nem egyszerűen politikai nézeteket takarnak – amelyeknek mibenlétéről számos jelöltünk esetében nem voltak ismereteink, s döntéseinkben semmilyen szerepet nem játszottak –, akkor nem ismerek témájuk, problematikájuk, hagyományaik vagy hangütésük alapján nemzetibb vagy népibb költőt, írót, mint Darvasi László, Lengyel Péter, Kiss Anna, Kovács András Ferenc, Végel László. Nem beszélve arról: minden jelentős magyar nyelvű költői, szépírói, értekező teljesítmény – nemzeti teljesítmény. Persze nem akarom megkerülni a kérdést: ismeretes az urbánus-népi vita, amelynek egykori, ha nem is rokonszenves, de tartalmas hagyományát ma is fenntartják némelyek. Bár kiüresedett szempontok alapján, önkényesen vagy politikai hovatartozás szerint rendezik el képzeletükben a két tábort. Hát ezzel nem foglalkozott a mi albizottságunk. Ahol a legnagyobb díjakra méltó értéket találtunk, ott jelöltünk.

- Miután ön lemondott, Závada Pál, Bacsó Béla, Takács Zsuzsa, Sándor Iván, Baranyi Ferenc is otthagyták a grémiumot. Nem gondolja, hogy döntésükkel éppen önök „kínálják tálcán” a lehetőséget, hogy az irodalmi albizottságba a Fideszhez lojális literátorok kerüljenek?

– Ehhez hasonló érveket sokszor hallottam demokratikus ellenzéki koromban: „belül kell maradni, még mindig jobb, ha én vagyok ott”, és így tovább. Persze a joguralom körülményei között újra kell gondolni ezeket az érveket. De épp a joguralomban ingott meg a bizalmam. Arra jutottam: lehetőség szerint elkerülöm az érintkezést azzal a kormánnyal, amely az alkotmányt papírrongynak tekinti.

- Sokak szerint a fideszes központosított kultúra az egykori Aczél-korszakot hozza vissza.

– Ehhez tekintélyes kultúrpolitikus kellene, aki viszonylag önálló hatalommal uralhatná saját területét. Ilyen személy jelenleg nincs. Itt most olyan rendszer épült ki, amelynek egyetlen hatalmi központja van: a miniszterelnök.

- Orbán Viktor pedig hangoztatta: új jobboldali kultúrát kell teremteni.

– Én úgy látom: a kormányfőt – ma már – nem érdekli a magaskultúra. Populista vezérek nem szokták kedvelni a társadalomkritikus, önálló gondolkodásra nevelő elitművészetet. Jobban pártolják az olyan „ágazatokat”, amelyek széles tömegekre hatnak, táplálják a nemzeti önérzetet. Ilyen a sport is, amelynek lényegesen kiemeltebb szerep jut, mint a magaskultúrának. Ennek folyamatosan csökkentik a támogatását, mint most a költségvetésből is kiderül.

- Viszont Szőcs Géza kulturális államtitkár kijelölte az irányt: Nyugat helyett Ázsia felé kell közelednünk. Julianus barát programmal kutatjuk majd a magyarok őseit.

– Ami fiatalkori, kitűnő erdélyi költőbarátomat illeti: ő mindig is kalandos elme volt. Államtitkári kinevezése után sok vicces dolgot mondott, amelyet nehéz lenne egységes rendszerbe foglalni. Egy ideje pedig mintha visszabújt volna a felhői mögé. Lidércesebb Orbán Viktor minapi nyilatkozata – egyelőre csak a világgazdaságra vonatkoztatva: nyugati zászlónkat keleti szél fújja. Eddig tudni véltem Ady Endrével, hogy a legjobb magyar hagyomány épp a fordítottja: „Nyugat csapatjának keleti zászlója.” Az állam föladja nyugatias világnézeti semlegességét, meghatározott életformákat követendőnek tart, másokat nem. Ettől nincs messze, hogy meghatározott formákat vagy legalábbis tartalmakat keressen az irodalomban is – ha egyáltalában érdekli még ez a politikailag egyre kevésbé hasznosítható terület.

- Múlt héten részt vett a Demokratikus Charta tüntetésén. Előtte jelentette be lemondását. Szándékos volt az időzítés?

– Nem. Döntésemről előbb levélben értesítettem az albizottság tagjait, s az utolsó válaszokat aznap kaptam meg. Amúgy szívesen részt vettem volna az LMP tüntetésén is, ha egyetemi óráim engedték volna. Ott leszek az MSZP tüntetésén is. Mint minden modern ember életének, az enyémnek is számos rétege van: politikai meggyőződésemet – például – tüntetésen vagy újságcikkben fejezem ki. S van szakmai meggyőződésem, amelyet nem keverek az előbbivel, például egy szakmai bizottság munkájában. A joguralom fenntartásának patrióta kívánsága pedig mindkettőtől különbözik. Augusztusban megírtam az ÉS-ben: ha a jogállamiság szétverése folytatódik, szükségessé válhat a polgári engedetlenség. Törvénytelen rendelkezéseket ugyanis felsőbb utasításra sem szabad végrehajtani. Demokráciában egyetlen párt sem teheti meg, hogy az alkotmányos alapelveket felrúgja.

- Ám a Fidesz népszerűsége azt mutatja: nálunk mintha nem lenne túl nagy igény a demokráciára.

– Szabadon választani még lehet. Mai közállapotainkat jól jellemzi Bibó István gondolata: demokratikus állam működik – demokraták nélkül. Ma demokratikus apály van. A túl nagy parlamenti győzelmet egy kalandor kormány a parlamentarizmus leépítésére használja. Csakis abban bízhatunk, hogy egyre többen felismerik: mekkora veszéllyel jár, ha feladjuk a jogállamiság alapelveit.