Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

Egyes elméletek szerint az Új Színház hamarosan távozó művészeti vezetőjének akarata ellenére is része van abban, hogy Dörner György kerül a teátrum élére. A maga részéről inkább a politikai kurzusok során egyre izmosodó hatalmi gőgben látja annak magyarázatát, hogy ma már szélsőjobbosok is színházat kaphatnak. Ám afelől sincs kétsége: rég lejárt eszmék biztos bukás felé visznek. Rendezésében kerül színre az Új Színház eddigi csapatának utolsó bemutatója, A varázshegy, amely Thomas Mann regényéből készült. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

– Egy hipotézis szerint Dörner György valójában a kormányfői barát, Eperjes Károly közbenjárására került direktori posztra. Bosszú részeként, amiért ön Eperjes ellen szavazott a szakmai bizottságban, amikor ő a győri színház élére pályázott. Így esett?

– Nekem ezt nehéz elképzelni, mert tőlem nagyon távoli az a mentalitás, amely személyes sértettség okán, mindent figyelmen kívül hagyva rombol, pusztít. Ugyanakkor persze semmit sem lehet kizárni.

– Miért nem kérdezett rá Eperjesnél, csak úgy, kíváncsiságból: igaz-e a szóbeszéd? Végül is egyazon társulat tagjai.

– Nem él bennem nagy kíváncsiság a tetteit illetően. Ráadásul ebben a társulatban ő csak úgy van jelen, mint egy különös, idegen herceg. Nem fűzték ide mély érzések, különösen azóta nem, hogy Veszprémben is elvállalta a művészeti vezetést. Azért is tompa bennem a kíváncsiság, mert ami az Új Színház kapcsán történt, csak egyetlen részletében példátlan: embertelen, szélsőséges nézetek hirdetőit még nem ültették direktori székbe. Ám a rendszerváltás különféle erői azt már sokszor bizonyították: hatalomba jutva azonnal gátlásaikat vesztik. Ha pusztán szakmai oldalról nézzük: nem először juttatnak pozícióba tapasztalatlan, vezetői képességek nélküli embert.

– Az ön direktorán például Székely Gábort szokták „számon kérni”. De tény: Dörner nézetei miatt először vetett a szokottnál nagyobb hullámokat egy sajátos direktori kinevezés. A színháznál szolidaritási tüntetést tartottak, és más kormányellenes megmozdulásokon is téma volt a történet. Kortárs írók, hajdani szerzők örökösei vonták vissza darabok játszási jogát a színház új vezetésétől. Másfelől: a direktorváltás küszöbére értünk, és Závada Pál Bethlen című drámájának minapi „temetése” után elég csüggedt, magukra hagyott színészekkel beszélgettem. Van, aki úgy megy el a társulattól, hogy nem tudja, hová érkezhet, hiszen nem szórták meg őket szerződésajánlatokkal. A maradók egyike pedig úgy fogalmazott: a morális érzék és az egzisztenciális kényszer satujába kerültek. A varázshegy próbái milyen hangulatban folynak?

– Nagy a különbség a társulat munkán kívüli állapota és a próbán tapasztalható kondíciója között. Ami az előbbit illeti: mindenki viharvert, depresszív. Ám ez a színpadon egyáltalán nem érzékelhető. Sőt, ott olyan sűrű, erős a jelenlétük, annyira erősen szólalnak meg a mondatok, hogy az már alighanem a pódiumon kívüli történések egyfajta leképezése. Sokkal nehezebben jön létre ilyen intenzitás „boldog békeidőben”.

– „Fehérek közt egy európai”, írta József Attila Thomas Mannról. Volt abban provokáció az új vezetéssel szemben, hogy az utolsó pillanatban még műsorra tűzik a Mann-regény alapján készült darabot?

– Másfél éve döntöttünk a bemutatásáról. Az új vezetés önagát minősíti azzal, hogy a hírek szerint már márciusban leveszi a repertoárról.

– A varázshegy interneten olvasható próbanaplója szerint a mű egyik legfontosabb tanulsága: a történelmi alaphelyzetek folyamatosan ismétlődnek. Önt a nyolcvanas évek elején „telepítették” a szabadabb gondolatoknak is teret adó győri színháztól a keménykezű Grósz Károly fennhatósága alá tartozó Miskolc teátrumába, miután Aczél György feltette a kérdést: mártír akar-e lenni, vagy rendező? Nyilatkozataiból kiderül: azért döntött mártíromság helyett a rendezés mellett, mert hitte, hogy a hivatásban maradva továbbra is leginkább saját gondolatait tolmácsolhatja majd. A mai szituáció mennyiben hasonlítható korábbi időszakok satuhelyzeteihez?

– A Kádár-rendszernek megvoltak az adminisztratív eszközei, hogy valakit egzisztenciálisan ellehetetlenítsenek, vagy rávegyék az ország elhagyására, ha nem úgy gondolkodott, ahogy a hatalom elvárta. Az ilyen helyzetek megszenvedőire hősökként tekintettek, miközben például – és nemcsak a színházi világban – vállalható kompromisszumokat is lehetett kötni. Ma a művészi munka ellehetetlenítésére nincsenek törvényes eszközök. Ennél rafináltabb módszerekkel operálnak. Ahogy jó érzéssel már kompromisszumok sem köthetőek. Nagy különbség a két korszak között, hogy ma már nincs szükség hősökre, mert nem háború van, hanem zűrzavar. Nem tudni, ki az ellenség, egyik pillanatról a másikra bárkiből az lehet.

A teljes interjút a 168 Óra legfrissebb számában olvashatják.

Új Színház: Édentől keletre