Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Kőszáli profi itt mindenki: pontosan tudja és még pontosabban teszi a dolgát. Az író, a rendező, a színész, a díszlet- és a jelmeztervező, az ügyelő és a néző egyaránt.

Meglepetés senkit nem ér, Molnár az Molnár, ez a darabja is épp olyan, mint a beérkezett drámaíró egyéb alkotásai – érett, finom, ízletes, könnyen fogyasztható (hogy egy a darabban fontos dramaturgiai szerepet játszó gyümölcsre is utaljunk egyben).

A színészek egytől egyig hibátlanul beszélik ezt a nyelvet, és mindenki hozzáteszi a maga színeit szépen a közös alapszínhez: Benedek Miklós amolyan benedekmiklósos, Lukács Sándor lukácssándoros, Tahi Tóth László pedig tahitóthlászlós. Marton exdirektor úr visszafogottan, elegánsan vezényli le a darabot, újra bizonyságát adva ritmusérzékének, eleganciájának, a nézők pedig éppen úgy viselkednek, ahogy egy vígszínházi nézőnek viselkednie kell: szórakozni jön ide, kikapcsolódni, molnározni, hálás minden apró poénért.

Egyszóval minden és mindenki a helyén van. Hegyi úr, a kiváló sportriporter véletlenül mögöttem állt a ruhatár felé vezető úton, és míg ott állottunk, azt taglalta a reá jellemző impulzivitással (a Madáchban is hallották), hogy ezt a darabot ő is sikerre tudná vinni, annyira meg van írva.



Nincs okunk vitatni ezt, de azért – minden nagyrabecsülésünk mellett – magunk részéről maradnánk a Vígszínház előadásánál.

És azoknak, akik olyan jól szórakoztak, hogy másodszor is szívesen megnéznék Turai darabgyáros nagy házasságmentő akcióját, hadd hívjuk fel a figyelmét a Molnár-darab mélységére, amelyet a pompásan fecsegő felszín elsőre elfed egészen. A Dvornicsek-lét drámájára például (Tahi Tóth tudja nagyon), a cinizmus emberpusztító élményére (Molnár ne tudná ezt, és Benedek?) és az öregedő hősszerelmes tragikumára (Lukács Sándor érti ezt igazán).

Tehát a játék vérre megy, akkor is, ha a szmoking ezt néha eltakarja.