A bábszínházban jártam tudniillik. Amelyben huszonvalahány éve voltam utoljára, s amely közben Államiból Budapestire változott. (S ahol – visszakanyarodva egy pillanatra Heltaihoz – negyven-egynéhány éve voltam először, még kisgyerekként, aztán egy emberöltő múltán a lányommal, most meg, újabb két évtizedet követően, a lányom lányával. A hely nagyon ugyanaz, csak én változtam, igaz, én legalább hátrányomra.)

Egyszóval a bábszínházban megállt az idő: ugyanaz a műmárvány előcsarnok, ugyanaz a büfé ugyanazzal a pereccel, ugyanazok a felhajtható székek. Mintha ezt a Csizmás kandúrt is láttam volna már. Persze nem éppen ezt, hiszen itt modern dalok vannak, és a szöveg is korszerű szeretne lenni (poénok vannak benne, olyasfélék, mint kand úr), de a bábok, a játékstílus és a rendezés bizony az évtizedes rutint idézi.



A közönség azonban megváltozott. Emlékszem, mi még a szék karfáját gyömöszöltük ijedten, amikor megjelent a gonosz sárkány, és harsányan kiabáltunk a szerethető hősöknek, hogy vigyázzanak, mert veszély fenyegeti őket. A mai öt-hat évesek azonban már számítógépes játékokon és iPodon nőnek fel, nekik meg se kottyan egy beszélő macska meg egy papírmasé szörny. S bár akadtak ketten, akik a sötétben rögtön sírva fakadtak, a többség bizony unatkozott, és harsány beszélgetéssel foglalta el magát, jószerivel lehetetlenné téve az érdeklődő kisebbségnek a mese élvezetét.

Azért a perecnek meg a hepiendnek a mai gyerekek is tudnak örülni.