Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Több mint százéves Heltai Jenő habkönnyű nyári bohózata, a Naftalin, amely a századfordulós francia vígjátékok mintáját követve egy vissza-visszatérő helyzetkomikumra épülve (tudniillik, hogy valaki van a nagyszekrényben) gördül végig három felvonáson.

A szereplők a korszak jellegzetes alakjai: a pipogya férj, a snájdig szerető, az unatkozó szépasszony, az após és anyós, egy délutáni színésznő, a házmester, valamint egy lakásnyi nyilvános házrész a hozzávalókkal. Közhelyszerű jellemek, közhelyszerű helyzetek, közhelyszerű cselekmény.

Mit lehet ezzel a naftalinszagú darabbal kezdeni száz év után?

Kiszellőztetni, leporolni, újraszabni.



Meghagyni a legjobb részeit, a Heltai-féle pompás dialógusokat, aztán elemelni az egészet a Feld-szagú valóságtól: új ritmust adni neki, új verseket tenni a régiek mellé, új dallamokat szerzeni – amelyek mindazonáltal kísértetiesen hasonlítanak régi versekre és dallamokra – merészen parodisztikus mozgást vinni a dologba, aztán csak hagyni játszani, bolondozni a színészeket. Egy Csányi, egy Szervét, egy Gyabronka, egy Kováts Adél – a többieket is illesse dicséret – majd megoldja a többit.

Fergeteges komédia kerekedik a dologból ott a Radnóti Színházban.

Úgyannyira az, hogy még Heltai is jót mulatna rajta, ha láthatná. És még azt is elnézné az átszerzőknek, hogy komolyan elmolyoltak az eredeti szövegekkel is. Nemcsak hozzáírtak, hanem bele is. A hajdani kuplékat a mai néző fülére igazították, s az újakba is belesóztak némi Heltai-szövegeket. (Például a Szabadság című vers részleteit a szekrénytelenség himnuszába emelték, a hajdani színészek neveit ismertebbekre cserélték.) De aki egy finálét is merészel az „Etus áll/retusál”-rímpárra építeni (Várady Szabolcsot kell név szerint is említenünk a felelősök első sorából), az sok mindent megengedhet magának.