Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Megszokhattuk már, hogy Kováts Kriszta időről időre valami szokatlannal rukkol elő. Nem is, kezdjük elölről: mindenekelőtt azt kell konstatálnunk, hogy egyáltalán előrukkol. Hogy ebben a finoman szólva nem kultúrabarát világban rendre létrehoz valami új produkciót, dalestet, színdarabot, beszélgetősorozatot, kamaradrámát, hol ezt, hol azt.

Egyedül végez el mindent, amit máshol egész stábok – szervez, propagál, szponzort szerez, rendez, szerepel: egyszemélyes intézmény lett (l. Kovatsmuhely.hu), ráadásul az „állami” színházak minden védettsége nélkül. A magam részéről csak kalaplevéve tudok tisztelegni e heroikus munka előtt – hogy valaki a hátán cipeli a zongorát, és közben még játszik is rajta.

Nem lehet csodálni, hogy a produkciói a legjobb szándék ellenére „ahhoz képest” produkciók. Hogy ennyi pénzből ilyen körülmények között már az is szép, hogy egyáltalán. És hogy az élet célja a küzdés maga. Amiben mindig van egy kis jóindulatú leereszkedés az „igazi” színházak magasságából. Még ha ez mérhetetlenül igazságtalan is.



Azért is örültem felhőtlenül Az ördögszáj láttán: mert itt nincsen semmi ahhoz képest. Mintha beérett volna a sokéves munka, a „csapatépítés” ideje lejárt (hiszen Kováts Kriszta jobbára ugyanazokkal a kollégákkal dolgozik), mintha minden a helyére került volna. S mintha Vörös István, Az ördögszáj szerzője (műfaja tragikus hepiend) éppen ennek a társulatnak, éppen erre a helyre (a Nyitott Műhely szuterénlabirintusába) írta volna a művet. Pazar rendezői ötletek sora, pompás színészi játék, remek jelmezek, minden együtt van egy emlékezetes színházi estéhez. Ha a közönség felnő a feladathoz (van a darabnak egy kis mozgásigénye, csak annyit mondanék mosolyogva), van ok a közös örömre. A kalap tehát ezúttal nem a küzdelem, hanem a teljesítmény okán marad levéve, és köszönet meg kézcsók mindenkinek, akit illet.