Hetilap kereső

Bölcs István írása

Tizenhét évvel ezelőtt Bereményi Géza rendezett egy hasonló nevű filmet A turné címmel. Most megérkezett Mathieu Amalric filmje, amely az idei cannes-i fesztiválon a legjobb rendezés díját kapta. De ne siessenek még a jegypénztárhoz!

Egy volt tévérendező, sikertelen, afféle fordított Midász király Amerikából importál a vetkezőiparban dolgozó kétkezieket, s reméli: az ő révükön keresett pénzzel minden csorba ki lesz köszörülve, neveletlen gyerekek felnevelve, elhagyott szerető megvigasztalva, hűtelen feleség visszanyerve (vagy legalább megbosszulva), új karrier megnyitva, s ezenközben ő lehet e nagytestű nők első számú pártfogója, teremtője, felemelője. (Hisz az ember melegségre vágyik.) Tragikus sorsú gúnárként, agresszív álmodozóként bajból bajba evickél.

A nők kissé tenyeres-talpasok és naivak. Elhiszik, hogy a csillagos-sávos melltartóban „megvalósítják önmagukat”. Nem nagyvilági, még kevésbé félvilági nők ők vidék-Amerikából. A maguk részéről ennyit tudnak nyújtani: tollakat, boákat, műszempillát, kárminpiros, elrajzolt ajkakat, némi éneklést, táncot, vonaglást, művi felfűtöttséget, repkedő fehérneműt, társas intimitást. És mert képzetlenek, egyúttal nyomban mindennek a persziflázsát is. Ám hisznek abban, hogy valami fontosat csinálnak. Vágynak Párizsba, a Fény Városába, de csak a vidék tapsaiból jut nekik, az is groteszkül, hisz nehéz holmi művészettel összetéveszteni az esetlen cicilengetéseket. Csak hát össze vannak kavarodva itt a dolgok.

A női kiszolgáltatás és a félrecsúszott ambíció, a folyamatos férfitévedés és az elszabott diadalmenet, a menekülés a valóság elől: közös bűne a turné valamennyi résztvevőjének. A vetkőzőnő, aki gátlásai miatt nem tudja ledobni magáról az ancúgot, de mégsem választ magának más pályát (?), egyéb elfoglaltságot, mert reméli: egyszer utoléri a siker, és akkor majd messzire dobja a tangabugyit – jelzi a lelki dilemmák mélységét és súlyát.

Ne siessenek olyan nagyon a pénztárhoz.