Hetilap kereső

Tihanyi Sándor írása

”Ameddig a Nap-TV van, addig természetesen lojális vagyok és teszem a dolgomat, mert Gyárfás Tamás számít rám.” – nyilatkozza. Véleménye szerint ma mindenkiből lehet senkit csinálni, bárkit éhhalálra lehet ítélni. És bármi talmi értéket fel lehet emelni, sőt hivatalossá tenni. Két kötete jelent meg fél éven belül, az Ornél és a Maya. Verebes Istvánnal beszélgettünk.

– „Önértékelésemet a magyar sajtó és a közvélekedés egy része hibásnak ér-tékeli és leárazza” – nyilatkozta nemrég, amikor arról kérdezték, van-e olyan műfaj, amelyben még nem dolgozott.

– Mert sokaknak nem tetszett, hogy könyvet írtam.

– Most újabb könyvet írt, Maya címmel, amely eredetileg interjúkötetnek készült Hernádi Judit színművészről.

Sokakkal készítettem interjút, de néhány nyilatkozó utólag olyan javításokat kért, amelyeket a hitelesség érdekében nem állt módomban végrehajtani. Mérlegeltem a harmincvalahány beszélgetést, és úgy döntöttem, inkább megírom fikciónak. Beleírtam mindent, ami az interjúkban volt, de bizonyos helyzeteket általánosítottam, s más helyzeteket is belekomponáltam. Mindent a valóságból merítettem. Számomra Hernádi konfliktusainak megfogalmazása volt a legfontosabb.

– De miért? Hasonlítottak személyes konfliktusaik?

– Ezek pontosan az én konfliktusaim voltak. A többségtől eltérő ember konfliktusai.

– Ez ijesztően hangzik, hiszen Hernádi Judit a legnépszerűbb magyar színművészek egyike.

– Pályája, sorsa mégis arról szól, hogy nem kapta, nem kapja meg mindazt, ami segítené méltó helyzetét. Az elmúlt huszonöt évben, életének legfontosabb állomásain kapcsolódott össze a munkánk. Feltűnésében részt vállalhattam, mint egy sikeresnek mondható szám szövegírója.

– Mit ért azon, hogy „a többségtől eltérő ember konfliktusai”?

– Sokat dolgoztunk együtt színházban, televízióban, legutóbbi Mikroszkópbeli estjén is reprezentáltam magam. Kevés nagy színészt ismerek ebben a korosztályban. Ilyen kulturált, érdekes, ellentmondásos, egyenes, őszinte és tántoríthatatlan színészt egyet sem ismerek. És őt ma nehezen viseli el a közeg…

– Közeg?

– A királynőt nem ismerik el.

– Pedig a közönség rajong érte.

– Egy művész megbecsüléséhez ennél több kell. A húszas harmincas években a nagy művész általános tiszteletet élvezett. A színház döntéshozói is tisztelték. Tudták, hogy kivel van dolguk, tudták, hogy ki az, aki fontos. Ez a tisztelet később az Aczél György nevéhez kötődő kultúrpolitikában is megmaradt. Tudták, ki az a Déry Tibor, Somogyváry Rudolf, Darvas Iván, Mensáros László. A kilencvenes évek óta ez megszűnt. Ma mindenkiből lehet senkit csinálni, bárkit éhhalálra lehet ítélni. És bármi talmi értéket fel lehet emelni, sőt hivatalossá tenni.

– Előző könyvének, a fél évvel ezelőtt megjelent Ornélnak is mintha ez lett volna a központi gondolata. Utólag hogyan látja, mennyire volt sikeres a mű?

– Eddig tizennégyezer példányban kelt el, tehát sikeresnek mondható. Bár tudom, hogy ennél sokkal jobb könyvek sokkal kisebb példányszámban kelnek el.

– De hogyan ítélték meg?

– Hogyan ítélnek meg ma bármit is? Sokan gratuláltak, és sokan névtelenül gyalázkodtak, főleg az interneten. De nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget.

– A könyvben néhány televíziós bürokrata és pár televíziós személyiség viszonylag könnyen azonosítható.

– Nagyon sokan próbáltak beazonosítani különféle alakokat. Volt olyan figura, akire öt-hat nevet is mondtak. Pedig talán az egyetlen szereplő, aki mindenki számára felismerhető, az éppen én vagyok.

– Számomra viszont éppen Ön az, aki talán leginkább rejtőzködik a műben, a különös, narratív stílusával.

– Az ember hatvanéves korában vajmi keveset foglalkozik azzal, ki mit gondol róla és a stílusáról. Az ember teszi a dolgát. Egyáltalán nem gondolok arra, hogy amit írok, ahhoz majd mit szól az irodalomkritikus.

– És az olvasó?

– Írás közben nem szabad az olvasóra gondolni. Írás közben és bármilyen munka közben csak a híres mondás vezérel: „Bitang az a művész, aki jobbat alkot, mint amit tud!” Ha pedig szakmai problémákkal kell szembenézni, sokat segít számomra Kornis Mihály író barátom. Megmutatom neki, amit éppen írok, ő pedig mindig nagyon konkrét tanácsokkal lát el. Ami muníció összegyűlt bennem, azt próbálom a legjobban felhasználni. Aztán az olvasó vagy elfogadja, vagy nem. Az írásban a színészettel vagy a televíziós műsorvezetéssel szemben talán a legfontosabb előny, hogy amíg az ember nem tartja jónak, amit leírt, addig nem adja ki a kezéből.

– Előző és új könyve is azt jelzi, hogy Ön pályamódosításra készül. Könyvek írása mellett tette le a voksát.

– Két íráson is dolgozom most. Az egyikkel elakadtam, azért fogtam most bele a másikba. Egy mai történetet írok, amelyben egy magam korabeli artista ügynök elhatározza, hogy az egyik legjobb barátjából, aki szintén az ötvenes évei vége felé jár, kötéltáncost csinál. A szándék előbb sikerrel, majd bukással jár. A könyv arról szólna, hogy amit már tudunk, azt miért nem tehetjük meg. A másik egy közel negyvenéves forgatókönyvem alapján készül. Ez egy család harmincórás története, s arról szól, hogy lappangva már a nyolcvanas években is jelen voltak azok az erők, mérgek, egymásnak feszülések, amelyeknek ma a levét isszuk.

– Mostantól tehát szombatonként Nap-Kelte, hét közben pedig írás?

– Ameddig a Nap-TV van, addig természetesen lojális vagyok és teszem a dolgomat, mert Gyárfás Tamás számít rám. Amúgy erre az életformára készülök már negyvenéves korom óta.