Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

A varázsfuvola új előadásában van egy nagyobb adag a Jamie és a csodalámpából, egy leheletnyi meg a nindzsafilmekből. Például a harangjátékra táncot járnak a tárgyak benne: a szék, a radiátor és a plüssmedve, és ezeket tetőtől talpig feketébe öltözött, maszkos emberek mozgatják.

A szoba, ahol a történet jobbára zajlik, egyet-egyet fordul a tengelye körül, a feje tetejére áll, a labda pedig fölrepül a plafonra – illetve a padlóra. És egyáltalán: ez a kaland, ez a fejlődési román is ott kezdődik, ahol Jamie világa. Csak itt Tamino ébred, képzelődik ágyában, állja ki a próbákat, s nemesbedik álmában, félálmában. Az ő ablakán lép be Papageno, aki itt, ebben a történetben nem csupán emberi léptékkel él és halad előre, nem csupán a földit képviseli, jeleníti meg a magasztos mellett, hanem Tamino kamaszos vágyait is.

De nem korhatáros Diótörőként próbálom bemutatni és ekként bírálattal illetni az új előadást, a vígszínházi színrevitelt! Ahogy mondani szokás: éppen ellenkezőleg. Marton László rendezése és Michael Levine díszletei ugyanis élvezhetővé teszik az operát azoknak, akiket A varázsfuvolára ilyen-olyan, jobb-rosszabb családokból hurcolni szoktak. Legalábbis ha jól láttam, a nézőtéren ülő gyerekek szerették, figyelték és érteni vélték. Mert amíg a szülők és más típusú felnőttek derültek azon, hogy Sarastro birodalmát az interneten nézi meg Tamino és Papageno, hogy Tamino mobiltelefonon kapja meg Pamina képmását, ők így is kapcsolatot találtak a műhöz. De nem lett Mozart operájából gyerekdarab! Inkább olyan, mint egy Disney-rajzfilm: az idősebbeknek más, gyermekek előtt még ismeretlen jelentéseket rejt. Egy szó, mint száz: a Vígszínházban, különféle szereposztásokban, remek előadások mennek! (Itt van egy túlzás: létezik egyenetlen szereposztás is.)