Hetilap kereső

Jolsvai András írása

A nagy népszerűségű nosztalgialemezek (nosztalgiacédék, hogy egészen pontosak legyünk) túl vannak az első körön: már megjelentek a legismertebb énekesek (Kapitány Annitól Ákos Stefiig és vissza) és a legismertebb szerzők (Fényes Szabolcs és Horváth Jenő, hogy csak kettőt említsünk) válogatásai.

Már túl vagyunk a klasszikus válogatásokon is, mostanában jönnek a speciális megközelítések: például az évenkénti gyűjtemények. Az első az ötvenhatos gyűjtemény volt (fontos adalékokkal szolgálva a korabeli hangulatot illetően – Ahogy lesz, úgy lesz, Muskátlis ablakok), idén pedig megjelent a Rózsavölgyi és Társa kiadásában az 1954-es évet bemutató album Nem adlak másnak címmel. (A borítón, mondanom sem kell, Puskás és Walter kézfogása a berni focidöntő kezdetén, meg az aranycsapat képe, amely, mint tudjuk, ez évben lett éppen ezüstcsapattá – hiába, ezerkilencszázötvennégyről tíz magyar közül tizenegynek a focidöntő elvesztése jut eszébe.)

Pedig történt még egy és más. Ha csak a könnyűzenét tekintjük (és jobban tesszük, ha igen), Bilicsi Tivadar elénekelte Éva lányával az „Apu, hod meg be” című Garai Imre-slágert, amely még ott, az állatkertben örökzöld lett. „Ha csak az ormányát dugja be a buta, az egy kész könnyelműség!”, Csík János csak a szépre emlékezett Hajdú Júlia és Halász Rudolf dalában (nem lehetett könnyű!), Vámosi János kihirdette (Horváth Jenő és Halász Rudolf segítségével), hogy „lámpással keresem az igazit én!”, Hollós Ilona pedig a G. Dénes György (alias Zsüti) által magyarított Vaya con Diost vitte sikerre (Menj Isten hírével!).

Nem állítom, hogy aki az ötvenes éveket akarja megismerni, annak elég ismernie a korszak slágereit, s azok mindent elmondanak. De azt állítom, hogy ismeretük nélkül az ötvenes évek sem ismerhetőek meg igazán.