Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Bármennyire elszomorító is, hosszú-hosszú hetek, de lehet, hogy hónapok óta nem tudok magammal foglalkozni. Nem érdekel az idő, nem érdekel a haza, fütyülök a holnapra. Nem nyugtalanít semmi, és már nem izgatom magam: nem tudok cikkecskét kanyarítani az életemből. Még egy rövidke írás erejéig sem tudok magamra koncentrálni.

Önszuggesztív erőm lehanyatlott, tárcisztikus gondolataim mindegyre elkalandoznak. Tizennégy lemeznyi válogatást adtak ki Richter 1954 és 1993 közötti magyarországi koncertjeiből, és sokféle módon ezt hallgatom. Tizennégy lemezről több mint 16 óra hosszan – illetve sokszor, ki tudja, hányszor hány óra, hányszor és hány nap vagy mennyi hét hosszan!

Egyfelől figyelem Richtert, ahogy változik. Amint Schumann a-moll zongoraversenyétől eljut Grieg Lírikai darabjaiig, és befelé fordul, lelkében mind messzebbre jut. Majd más és más, több és még több Richter-lemezt szedek elő, hogy ugyanannak a műnek ezer arcát csodáljam. Azután Papp Márta remek könyvét forgatom (Szvjatoszlav Richter Magyarországon), amelyben e koncertek kritikáit adta közre, és amely kritikák most útmutatóim. Meg hallgatom azután csak úgy, cél nélkül. Hallgatom éjjel, hallgatom nappal, hallgatom minden hullámhosszon. És, bár banális, meg szégyellem is, közben elsiratom a 20. századot. Amely rettenetes volt, de ilyen emberekkel lehetett megélni. Őket siratom, akik viaskodtak vele, akik átküzdötték magukat rajta, és úgy tettek, olyat alkottak, mintha világuk normális világ lett volna. Akikkel együtt lehettem (bizony, én még láttam Richtert zongorázni), de olyan kevésszer, olyan rövid ideig, hogy erősen sajnálom magam. Mert természetesen igaza volt zsurnalisztatársamnak, aki egyszer őszintén megírta: „Csak én bírok cikkemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban.”