Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Nem tegnap volt, hanem tavaly karácsonykor, amikor ajándékba kaptam a Matthew Boyden-féle, angolul már sok kiadásban megjelent munkát: Az opera kézikönyvét.

Kalauz ez, amelybe akkor praktikus belenézni, ha hirtelenjében nem tudunk felelni az ilyesféle kérdésekre: mit hallgassunk? Most őszintén: honnan is kellene tudnom, hogy mit hallgatunk, és ki énekel? És kitől is volna jó mit hallgatni?

Ez a könyv más, mint a megszokott és Magyarországon eddig kiadott operakalauzok. Természetesen közli a komponisták pályarajzát, közöl szórakoztató, elszomorító vagy csupán érdekes anekdotákat is róluk, a korukról és egy-egy opera-előadásról. Tartalmazza továbbá a művek történetét, valamint általános jellemzését-bemutatását. Ám a színpadi előadásokra alig figyel, szinte nem is tárgyalja őket, viszont sorba és sorrendbe veszi és rakja a híres lemezfelvételeket. (Angolul létezik is a kötetnek amolyan „100 opera-CD, amit az életben meg kell hallgatni” változata.) Előbb áttekinti a korongokat, majd néhány szenvtelen, barátságtalan, esetleg elragadtatással teli sorban külön-külön szól a figyelemre leginkább méltókról. És miután Monteverditől az 1957-ben született Tan Dunig számos szerzőt és művet így megmutat, kötetének végére elkészítette a legnagyobb operaénekesek, karmesterek kislexikonát (is), felemlítve előbbiek legszebb árialemezeit.

Ezt a könyvet kaptam karácsonykor ajándékba, és miatta rendeltem meg egy-két CD-t. Mert megtudtam például, hogy nincs otthon egy valamirevaló Rigoletto-lemez se, és hogy jó a Solti György vezényelte ötfelvonásos Don Carlos, de az olasz verzió Karajan-féle előadása nem nélkülözhető. A remek Rigoletto két hónap alatt megérkezett, és így, részben ellenőrizve Boydent és munkatársait, jómódú operabarátoknak ajánlom munkájukat.