Hetilap kereső

Sipos Balázs írása

Karl Aage Rasmussen kellemes, amolyan „nyugati” könyvet írt Richterről. Olyat, amelyből azt érezni, hogy a rendszerváltásokig furcsa és egzotikus világ volt a kelet-európai és a szovjet Föld-rész: telis-tele sejtelmes, nehezen érthető emberekkel, akiknek tetteit alaposan el kell magyarázni a nyugati közönségnek. Ezért is van, hogy sokat ír az értelmiségi, művészi autonómia és a diktatúra összefüggéseiről, olykor annyira sokat, hogy Richter itt-ott eltűnik a könyvből. Helyette viszont egy-egy önálló fejezetben elemzi Prokofjev és Sosztakovics viszonyát a hatalomhoz. Bombasztikus eredményre nem jut, de kissé meglepő, mert 1989 előttről (is) ismerős kérdéshez igen: talán a „kapitalizmusban” szabad volna (lenne) a művész? Rasmussen ugyanis nagyon meg akarja érteni bálványát, azaz Richtert, és emiatt vonultatja föl a lehető legtöbb ellentmondást. Leír például egy anekdotát. Eszerint Neuhaus, Richter tanára egy félresikerült kompozíciót hallgatva így szólt Sosztakovicshoz: Ez borzasztó! Mire ő ezt válaszolta: Igazad van, rendkívüli, tényleg nagyszerű! Amikor pedig Neuhaus újra elmondta véleményét, annyit morgott: Igen, hátborzongató, egyszerűen hátborzongató!

Rasmussennek egyrészt azért volt nehéz dolga, mert nyugati, művelt középosztálybeli olvasóinak akarta elmagyaráznia az ilyen („keleti”) helyzeteket. Másrészt a kicsit tájékozottabb olvasóit meg kellett győznie: Monsaingeon Richter-könyve és nagy hatású Richter-filmje után nem fölösleges az ő munkája. Utóbbi szempontból nézve szép részeredményeket fedezhetünk föl. Előbbire gondolva indokolható a sok apró történet, például arról, hogy Richter a koncerttermekben miért Yamaha zongorákra vadászott, és nem Steinwayre vagy Vörös Októberre. (A Rózsavölgyinél megjelent magyar kiadás nem hibátlan.)